Irodalmi Szalonna

Kedves Szalonnázók!

A legutóbbi gasztronómiai-irodalmi kvízünk sikerén felbuzdulva összeállítottunk egy újabb kérdéssort. Ezúttal prózai művekből válogattunk. Az idézeteket úgy választottuk, hogy kapcsolódjon az étkezéshez, ételekhez. Húsz irodalmi műből idéztünk, és arra tippelhettek, ki írta ezeket az idézett sorokat. Természetesen megadtuk a művek címét is. Ha ráklikkeltek az egyik válaszra, meglátjátok, hogy a legtöbben melyik választ tartották helyesnek. A kvíz végén pedig megadjuk a megoldásokat is.

Játszatok velünk, és élvezzétek ezeket a szövegeket!

1. Kim Benjamin szájába dug egy falat szusit, aztán Benjamin iszik egy korty szakét, amit a hamis igazolványával kapott, és a zenéről kezd beszélni. – Új hullám. Power pop. Neoprimitív. Lófasz mind. A rockabilly a menő. És nem azokra a petyhüdt csuklójú  Stray Catsre gondolok, hanem az igazi rockabiillyre.

.

 2. Winston is és a két lány is szünet nélkül evett. A híg lötty ezúttal zöldbableves volt. Winston halkan, mormolva megszólalt. Egyikük sem nézett fel; megállás nélkül kanalazták a vizes lét s két kanál közt ejtették ki a néhány szükséges mondatot, halk kifejezéstelen hangon.

• Mikor hagyja abba a munkát?
• Tizennyolc harminckor.
• Hol találkozhatunk?
• A Győzelem téren, az emlékműnél.
• Tömve van teleképekkel.
• Nem baj, ha sokan vannak.

3. Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérát. És Kis János kivette a sárga csontnyelű törött villát s ugyan olyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel izét. Nyomást érzett odabent és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szokott. De összecsikorgatta fogát s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból. Kis János mindenből.

Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.

Akkor jött a töltött káposzta.

- Ötvenet! - mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt.

4. A szegény ember sokszor teli pofával érkezik. Mivel a hűtőszekrénye üresen világít és zúg, itt jut először élelemhez, és mire a csemegepulthoz ér, hogy a zsemléjébe valami felvágottat vegyen, a zsemle fele már a szájában. Mintha így alkotta volna meg az isten, ha teheti, folyamatosan rág, csámcsog, mint egy bolíviai paraszt. A szegény hízik. Fehér kenyér, sertészsír, szalonna.

5. Csak szeretnék leülni egy asztalhoz. Szeretnék rendelni egy pohár bort, sajttal töltött pulykamellet, tepsiben sült krumplival, desszertnek vaníliafagylaltot. Csak szeretnék rágyújtani egy szál cigarettára, kifújni a füstöt. Csak szeretnék láthatatlanná válni, elvegyülni az idegenek között anélkül, hogy szembesülnék a tekintetükkel, az arcukra írt kérdésekkel.”

6. Az anya kirakta a töltött paprikát, és másodszor is beszólt a kisszobába, hogy kész. Hiába kiabált, a gyerek nem jött elő, úgyhogy megkocogtatta az ajtót. A lány szótlanul ült le az asztalhoz, két falat után letette a kanalat. – Nem ízlik? – kérdezte a nő. – Hát, ha már így megkérdezted, elég szar – felelte a gyerek, és visszament a szobába, még a széket sem tolta be maga után.

7. Állapotom, hála Dudu házi főztjének és a nyugalmas életnek, rohamosan javult. Megjött az étvágyam, begyógyultak sebeim, elmúlt a lázam, a kezem alig remegett. Április végén Betti néni már elengedett Baruchhal a Ligetbe rövidebb sétákra. Néha, mikor Dudu már nem láthatott minket a kapuból, taxiba szálltunk, és a Bádoggundelbe mentünk, kilós velővel töltött rántott húsokat, hurka-kolbászt, sült oldalast faltunk. Baruchnak leszedegettem a puha, zsíros falatokat, valahogy elnyammogta vén, gyenge ínyével. Elegem volt már a bessarából, a bulgursalátából, a csicseriborsó-tazsinból meg a meslallából. Dudu ugyanis teljesen rákattant a gasztronómiára, amíg én lábadoztam, ő beleszeretett az arab konyhába.

8. Az abrosz gyűrött volt, és a kancsó sem hófehér, de azért fenyőtűtea csurrant a csészékbe, és halkan csilingeltek a kiskanalak. Rakonc piros babos kendőbe bugyolált kis csomagot vett elő a bőrönd oldalzsebéből. – Fahéjas sütemény – kínálta –, az útra készítettem…

9.

Szóval csirkét is bontasz.

–Magától nem lesz kész.

–Azt nem bírnám. Te vágod el a torkát?

–Én hát. Azelőtt nehéz lenne kitépkedni a tollát. Egy jó késsel elvágom, egy ilyen nagy élessel, aztán tollazok. Azt nem szeretem, mert bemegy a körmöm alá. Utána szedem ki a beleit, sorba rakom…

–Jól van, hagyd már abba…

–De enni szereted, mi? A mellehúsát?

10. Azt én nem mondtam magának, Janikám, hogy magának milyen a szája, hangzott az asszonyság méltóságteljesen szigorú válasza, már hogy mondhatnék ilyen rondaságot. De hogy majd minden reggel disznósajtot, meg fokhagymás kolbászt eszik, arra a fejemet teszem. Még a pirospaprikát is kiérzem. Lehet, hogy a kis menyasszonyának tetszik így, de másokat zavar. És most vegye úgy, hogy én ezt őszintén meg is mondtam magának a szemébe.

Majd maguk fogják nekem megmondani, hogy mit reggelizzek.

Azt én ugyan nem mondom meg magának kisfiam, hogy mit reggelizzen. Ha viszont a fürdőmester találná megmondani, akkor abból nem sok jó származna.

Érezte az új kabinos, hogy valósággal beleborzad, mert szeretett volna ennek a nőnek a nagy, nyugodt, fényes arcába belesújtani, vagy az asztalát rúgni fel. Ez a rohadt nő nem csak azt tudta ki, hogy neki van menyasszonya, hanem még azt is, hogy reggelire kolbászt eszik.

Amit józan ésszel nem lehetett sem felfogni, sem elviselni.

11. – Na, mibe! Igazán nem tudom, mire gondol. Mind a ketten Coca kisasszonynak dolgozunk.

Eközben maguk is szinte észrevétlenül átgázoltak az üszkökön, lassan kocogva elérkeztek a tisztás peremére. A lovak, mintha forró lenne, sebesen kapkodták a lábukat a hóból.

– Harapjunk valamit – ajánlotta Coca Mavrodin. – Ma nem is akármi várja magukat, ebédre konzervet hoztam: hagymás pontyot árpakásával. Aztán, ha jóllaktak, szeretném, ha előkeresnék a dögcédulákat. Személyenként hármat kérek: egyet a nyakukban viseltek, mint maguk, egyet-egyet még külön a csuklón s a bokájukon. Megköszönném, ha sikerülne valamennyit betakarítani.

A konzervet köpenye zsebében hozta, meg sem kellett bontani, mert a folyadék útközben megfagyott, és a csavaros üveget szétvetette. A cserepek, szilánkok közül kibontotta a fagyott árpakásahengert, amelyből sötétkék uszonyok meredeztek, körmével tépdeste, darabokra, hogy tenyeréből csipegetni lehessen.

12. Az esperes fürdés után az összes körmét végigreszelte, s a legfehérebb ingét vette föl. A házvezetőnő is tiszta, nagyrózsás selyempongyolát öltött, s a rongyos helyett vadonatúj kék kismamacipőjét húzta föl, amely kegyetlenül szorította a lábát. Friss virágokat szedett a tanácsteremben levő porcelán vázákba, s gyönyörűen megterítette az asztalt: konyak, cseresznyepálinka, fehér és vörös vermut, hozzáillő poharakkal. Kis tálacskában „finom falatok”: olajbogyó, beleszúrt fogpiszkálóval; megpirított kiflikarikákon kolbász vagy sajt vagy tojás vagy szardínia; hússal töltött gyűszűnyi pogácsa; köményes sós sütemény… A kávé főzésre készen várakozott a konyhában.

A korán bekapott reggeli után még egyszer megbeszélték a menüt.

– Tehát: előételnek libamájjal töltött gomba…

– Libamáj nincs, esperes úr. Az egész faluban nincs liba. Kacsa van.

– …kacsamájjal töltött gomba, raguleves tárkonyosan, sült kacsa, rántott csirke, natúr sertésborda angol körettel, illetve szalmaburgonyával és a maga csodálatos vegyes salátájával, s végül almás és túrós rétes, kaporral és sok mazsolával. – Az esperes önkéntelenül nyelt egyet. – Fehér bor, vörös bor, jégbe hűtött szódavíz, kávé… A meisseni porcelánnal terítsen, és mindent ezüsttálcán hozzon be.

13. – Vajon mi lenne, ha elmennénk együtt ebédelni?

– Az lenne, hogy jóllaknánk – felelte.

Úgy látszik, jártasabb is volt a városban, mint én, mert egyszerre átalvette a vezetést, s egy olyan vendéglőbe vezetett, melyre panaszom nem lehetett. Alig telepedtünk meg egy fal melletti asztalnál, rögtön sósperecet rendelt, és két korsóval söritalt. Azután így szólott hozzám:

– Úgy hiszem, rendeljünk utána valami jó húst.

– Hát rendeljen! – mondtam. – Maga jobban ismeri a húsokat.

Csakugyan jobban ismerte, mert azt mondotta, hogy együnk csirkét, amit nyárson sütnek meg.

– Hányat együnk? – kérdeztem.

– Előbb csak egy nagyot – felelte –, azt fizesse maga. Utána talán még egy nagyobbat fogunk megenni, s azt én fizetem.

Beléegyeztem a dologba, s elrendeltük, hogy a legnagyobb csirkét húzzák nyársra nekünk. Utána olyan öröm fogta el a szászt, hogy a poharat az asztalhoz ütötte, és így szólt:

– Legyünk ketten testvérek, a szász ember s a magyar ember.

Elnevettem magamat, s azt mondtam neki:

– Egy ilyen erős emberrel nem ellenkezhetem.

14. Az öregasszony a konyhában piszmogott, ebédet főzött: leveskockákat rakott a tűzhelyen gőzölgő fazékba. Az asztal még nem volt megterítve, csak egy tányér állt az asztal közepén, a tányéron egy kis, zöld fenyőág. A fiú illedelmesen köszönt, táskáját a földre tette, leült az asztal mellé és kezébe vette a fenyőágat.

– Estére el fogom égetni – mondta az öregasszony. – Meggyújtom és elégetem ezen a tányéron, akkor egész éjszaka érzem a fenyő illatát.

– Megígérte nekem, hogy megmutatja a pisztoly rejtekhelyét – mondta a fiú és visszatette a tányérra a fenyőágat.

Az öregasszony a tűzhely mellett állt, a forró levest kavargatta és megkérdezte a fiútól:

– Nem vagy éhes?

– Nem – mondta a fiú. – A pisztoly rejtekhelyét szeretném megnézni.

- Menj ki a gangra – mondta akkor az öregasszony. – Ott van a rejtekhely. Hátha megtalálod magad is.

15. Az asszony szótlanul, mozdulatlanul állt egy kis ideig, aztán lassan megfordult, és lépkedni kezdett az ösvényen a főépület felé. Márai utánament, és tétova mozdulattal a vállára tette a kezét.

„Miért akarod mindenáron kifizetni?” Aztán mérlegelőn: „Attól a mérgezett levestől nyugodtan élhetne odakint is. Egyszerűen fél az élettől.” Végül, elbizonytalanodva: „És ha nem akar? Nincs joga feladni?”

Úgy érezte: mondania kell valamit, valami tréfásat vagy közömböset, ami feloldhatná a hiábavalónak és nevetségesnek bizonyult megváltási kísérlet okozta idétlen, felemás feszültségét. Órájára nézett.

– Harmincöt perc múlva vacsora – mondta. – Nem vagy éhes?

– Egy kicsit…

Az asszony nagyot, szárazat nyelt, és azzal az aránytalan boldogságtól sugárzó tekintettel nézett Máraira, amellyel a büfében a kávémeghívást fogadta. Ismét nyelt egyet, és leplezetlen, gyerekes örömet és vágyakozást kifejező hangon mondta:

– Finomfőzelék lesz, feltéttel.

16. E kényelmetlenségeket csak fokozta, hogy ötéves koromban egyszerre eszembe jutott: a következő falattól megfulladok. Éppen ebédeltünk, anyám akkoriban nem dolgozott, és nagyanyám is ott ült. Én letettem a kanalat, és mondtam nekik, hogy tudom, hogy a következő falat megakad a torkomon. Nem hitték, belém diktálták, és nekem lett igazam. Cikákoltam egy ideig, amíg kijött, megijedtek, és csak néhány óra múlva próbálkoztak ismét, de én szótlanul csak a torkomra, majdani ádámcsutkám helyére mutogattam: ott fog megakadni. Ma sem értem egyébként, mi garantálja, hogy a következő falat ne menjen cigányútra. Én tudtam, hogy nekem van igazam, mert volt már ilyen: éjszakákon át nem tudtam aludni, mert valami belemászott a fülembe és ott zajongott, fülbemászónak vélték, de nem az volt, hiába ráztam a fejemet, hogy kijöjjön, és erre azt állították, hogy nem is hallok semmit, pedig hallottam, és magamnak kellett rájönnöm helyettük, hogy a szívem dobogását hallom.

17. Mikor Pipi kibányászta ezt a régi versedet, s elszavalta neked, te meg elmosolyodtál, vállat vontál, azt mondtad: „Régen volt, talán igaz se volt”, a Hattyúban ültünk, s Gizike nem véletlenül hozott nekem salátát, hanem úgy tálaltatott a konyhában, ahogy az emlékei parancsolták. Mikor megkóstoltam, még élveztem is az olaj síkos ízét, az ecet szagát. A második harapást már nem tudtam lenyelni, eltoltam a tányért.

Később megszoktad, hogy csak egymagad egyél mindent salátával, tudomásul vetted, mint azt, hogy nem szeretem az alkoholt, vagy mindenhez kenyeret eszem, mint a parasztok. Örültél, valahányszor felfedeztél bennem valami finnyásságot, valami igényt; sose volt semmi kívánságom. „Allergia” – mondtad, mikor eltoltam a salátás tányért. A levelek szétkunkorodtak, a torkom összeszorult, te mártogattad a paprikás levet, és utána kikanalaztad a saláta ecetes-olajos ágyát. Néztelek. Angélára gondoltam, az első ebédre, amit főzött neked, mikor még fiatal házasok voltatok, még ódákat írtál hozzá, és az első tavaszt töltöttétek együtt. A folyóiratra gondoltam, arra, hogy mindig, minden időben ott áll majd benne az Angéla hajdani asztala, akkor is, ha mi már régen nem is leszünk, és megcsikarta a torkomat a versek rettenetes halhatatlansága.

18. Hogy velem mi a helyzet? Én igazi vagyok, természetesen. Az első verebemet kevesebb mint félévesen kaptam el. És ha szárnyas zsákmányt akarsz elcsípni, sokkal nehezebb dolgod van, mint valami négylábú földönfutóval, nekem elhihetik.

19. A szomszéd felhajtotta a pálinkát, aztán kis szalmacsomóval megperzselte a malac farkát. Meg ne égesd, kiabált oda az apa. A gyerek nem nézte, mit csinálnak, azon gondolkodott, mikor lehet elmenni. A szomszéd rákiabált, itt van, hallod? A gyerek odanézett. Mi, kérdezte. Mi ez? Jobb, mint a rágógumi, mondta a szomszéd röhögve, és a gyerek markába nyomott valamit. A gyerek a malacra nézett. Egy darab hiányzott a farkából. Ott volt a kezében. Az jó, mondta a szomszéd, csak rágd el! A gyerek fogta a disznó apró darabját. Azt gondolta, mostmár elmehet. Fázott nagyon, de nem ment be a konyhába, nem akarta látni a malacot szétszedve. Kiment az utcára csúszkálni. Mínusz tíz volt, az összes tócsa befagyott. Az utcán, gondolta, majd eldobja a farokdarabot. De végül a kabátjában felejtette, mert hirtelen odarejtette, nehogy a szomszéd ellenőrizze, hogy harapott-e belőle.

20. Már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet, mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy mártással, mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok… és mikor megettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz rám (…) a szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat.

 Megoldások: 1.a),2.c),3.b),4.a),5.a),6.b),7.c),8.a),9.b),10.b),11.b), 12.c),13.b), 14.b),15.b),16.a),17.a),18.b),19.c),20.c).