Egy tavaszi délután az írót szaggatott csöngetés zavarta meg az alkotásban. Kelletlenül ment a bejárathoz, és kukucskált ki a kémlelőnyíláson. A lépcsőházban két öltönyös fiatalember álldogált.
Adománygyűjtők. Hittérítők. Trükkös csalók, gondolta bosszúsan, miközben kitárta az ajtót.
– Ön a híres író? – kérdezték a látogatók, akik kísértetiesen emlékeztettek készülő regényének hőseire.
Arcán érdeklődés villant fel. Szerénytelenül bólintott.
Az ismeretlenek azonban biztosra akartak menni: – Az az író, aki éppen a Bosszú francia módra című regényén dolgozik? – tudakolták. Szinte teljesen egyszerre elfintorított orruk mutatta, mi a véleményük a címről.
– Csak munkacím – mentegetődzött zavartan. Azon töprengett, vajon ki szivárogtathatott a kiadónál.
– Több feszültségre lenne szükség! Több humorra! És mindenekelőtt több szexre! – kiáltották a fiatalemberek kórusban.
– Sokkal többre – fűzte hozzá még a magasabbik, mutatóujját intőn fölfelé emelve, majd, válaszra nem is várva, eltűntek a lépcsőfordulóban.
Résnyire szűkült szemmel ült vissza a számítógép elé. Némi töprengés után ujjai határozott kopogásba kezdtek a billentyűzeten. A két fiatalember, akik éppen a Bartók Béla úton tartottak a Gellért tér irányába, megtorpant. Riadtan néztek össze, amikor zsugorodni kezdtek.
Az író kitartóan gépelt tovább, egészen addig, amíg a fiatalemberekből nem maradt más, csak két zsíros paca az aszfalton. Akkor, szája körül gonosz mosollyal, elégedetten hátradőlt.
Aznap már nem nyitott ajtót senkinek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
