Amikor megkérdeztem a Krasovszky doktort, szerinte hogy venné ki magát, ha ezentúl kizárólag varjúként mutatkoznék, azt felelte, ne törődjek azzal, mások mit gondolnak. És én igyekszem is nem törődni, mégis rosszul esett, hogy anyához mentőt kellett hívni, amikor először állítottam haza a varjúmaszkban.
A húgom esküvőjén is csak azért nem lett nagyobb baj, mert a sógorom apjának kéznél volt az orvosi táskája, és sikerült az injekciót időben beadnia anyának. Pedig egyáltalán nem károgtam rá a pincérnőre, hanem jeleztem, hogy ennyire lapos tányérból képtelenség csőrrel levest enni. Nem kell mindenkinek normálisnak lennie, suttogta a sógorom a mikrofonba az egész násznép előtt. Engem persze senki nem védett meg, bár valószínűleg anya meg sem hallotta, amilyen hangosan zokogott.
Miután kissé csillapodott a sírása, azt mondta, most már biztos, hogy hiába várnák tőlem az unokákat, még rendes állásom se lesz, soha. Krasovszky doktor később azzal vigasztalt, vannak más dolgok is az életben, mint az unokák, madármegfigyelőnek lenni meg igenis szép hivatás. Anya amúgy még azt is mondta, hogy a Krasovszky doktor egy idióta, aki jobban tenné, ha saját magát kezeltetné, és nem a mi családunkat tenné tönkre óránként tízezerért. De ezt már nem mertem elmondani a Krasovszky doktornak, mert nem tudtam, vajon ő se törődik-e mások véleményével, vagy csak nekem nem szabad.
Gittának nem mesélek anyáról. Se a Krasovszky doktorról. A városszéli varjútelepekről beszélek neki, meg arról, milyen volna varjúvá változni. Nem rökönyödik meg, mint anya. Bólint, és azt kérdezi vetésivé vagy dolmányossá.
Természetesen vetésivé, felelem. A napsütésbe fordítja az arcát, hallgatunk. Jó hallgatással.
Kékesfekete tollat találok a fűben, végigsimítom vele a kulcscsontja gödrét. Elveszi, az orrához érinti, ujjbegyei között morzsolgatja. Indián módra tűzzem a hajába, kéri végül.
Tudja-e, hogy a vetési varjak képesek akár két és fél kilométer magasra felrepülni? Ráadásul az állatvilág legtalálékonyabb eszközhasználói. És bátrak; nem félnek a tűztől sem!
Hát én tudom-e, hogy a Montana államban letelepedett varjú indiánok, azaz absarokák egyik leghíresebb törzsfőnöke nő volt? Fenyőtű méghozzá nagy harcos is volt, a feketelábak kérlelhetetlen ellensége.
Ellenségről jut eszembe: az európai varjaknak az embert leszámítva alig van olyanja, mondjuk a róka, a sólyom, meg a bagoly. Félig-meddig csúcsragadozók.
Az absaroka férfiak földig érő hajukat kitömött madarakkal díszítették. Megnöveszteném-e a kedvéért hosszúra a hajam? Azt hiszem nincs akadálya. De halott madarat nem szívesen viselnék. Baglyot esetleg, ha nem túl nehéz.
Feltámad a szél, Gitta mocorog mellettem: Kerengő Varjú testvérem, lesegítene a hintáról?
Leemelem Gittát a hintáról, csőröm összeakad az orrával, elmozdul a varjúmaszk. Nevetünk.
Kezébe igazítom a fehér botot. Bal kezét a vállamra teszi, oldalazó léptekkel ereszkedünk le a hegyről. Azon gondolkodom, mit szól majd, ha megtudja, a lapockámon a szemölcsszerű dudorokból már bújnak ki az első pehelytollak.
Ha fészket akarunk rakni, előbb-utóbb el kell mondjam neki.
Eredeti megjelenés: Ambroozia irodalmi folyóirat 2020/1.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
