Irodalmi Szalonna

Éjszaka volt. A bútorok inkább meg sem mozdultak. Igyekeztek feltűnés nélkül meglapulni a helyükön. A félhomályban ez nem is volt különösebben nehéz. Hogy őszinték legyenek, unták már nagyon. Mindig ugyanaz a műsor, mindig ugyanúgy. Pedig az egésznek semmi értelme nem volt. Persze, minek van értelme mostanában. Ezt a kanapé recsegte, szinte alig hallhatóan. A kanapé hangján különben mindig jól szórakoztak. Remekül tudta utánozni a viharos szélben kintről behallatszó, mély nyekergést. Sosem tudtak rájönni, mi adja ki azt az ütemesen folydogáló, fenyegető hangot.  A falhoz közelebbi, baloldali étkezőszék a villámhárítóra gyanakodott, de az asztal határozottan emlékezett arra, amikor a nő említette, az épületen egyáltalán nincs.

Persze, pontosan nem tudták, mi az a villámhárító, de ilyenkor, amikor az éjszaka közepén megint kezdődik a szokásos műsor, jó szolgálatot tehetne. Legalábbis a könyvespolc erről meg volt győződve. Szerinte, ha valamire, akkor éppen ezekre az éjszakákra találhatták ki.

A nő lassan imbolyogott át a hálószobából a nappaliba. A lehúzott redőnyök miatti teljes sötétség csendesen hömpölygött mögötte a félig nyitott ajtón keresztül. A nappali ablakain azonban beszűrődött az utcai világítás fakó fénye. A derengésben valami különös fénytörés halványkékre festette a nő meztelen testét. A bőre úgy verte vissza ezt a kékes fényt, mintha ezüst, vagy bronz felületen, finom csiszolással készített tükör lenne, amit az idő már elhomályosított. Domború idomai, különösen a melle és a csípője, szétszórták ezt a fényt a szobában, amitől kísértetiesek lettek az árnyékok. Teste minden homorulata egyetlen gyújtópontba, az agyába irányította a hozzá visszaverődő kékes fénysugarakat. Ettől soha meg nem szűnő, tompa fájdalmat érzett.

– Ezt a sorsot szántad nekem? – kérdezte halkan – És mikor döntötted el? – Senki nem válaszolt.

A bútorok némi szánakozással figyeltek és meghúzódtak a fal mellett.

– Gondoltál rá szeretkezés közben? Ettől erősebben öleltél, hogy ne jusson eszedbe? Azzal

foglalkoztál, hogy ne foglalkozz vele?

A fejében erősödő fájdalomtól megtántorodott. Mindjárt üvölteni fog, gondolta. De nem akart. Semmit sem akart. Talán meghalni volna jó. Volna valami jó. De elszégyellte magát. Ennél a gondolatnál tovább még nem jutott.

Az a nyári délután járt most az eszében, amikor a kanapén ültek. A férfi az erkélyajtón keresztül hosszan nézte a kinti kőre tett fonott kosarat, benne a nagy cserép bazsalikommal. Milyen jól néz ki, mondta. A nő egy ideje nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a férfi nem a bazsalikomra gondolt. Pedig éppen azért szedett belőle egy nagy csokorral a paradicsomsalátára, amit később együtt készítettek el a vacsorához. A férfi a kosarat nézte, amit az anyja halála után hoztak át ide. A nő ma már biztosan tudja, a férfinak akkor, az járt a fejében, milyen kár, hogy itt kell hagynia, ha elmegy. Nem mondta, hogy el fog menni.

Ha a nő mostanában visszagondolt az elmúlt évekre, világos volt, nem mondtak egymásnak semmit. Pontosabban mindent elmondtak. És mégis. Mindig volt valami hamis a férfi mondataiban. A hangsúlyaiban. A mondatokat bárkinek mondhatta volna. A mondatok csereszabatosak. Vagy a szereplők azok.

Már nem is akarnak tudni egymásról. Teljesen idegenek. Ez volt az a felismerés, amitől kiszakadt belőle az üvöltés. Eleinte minden éjszaka. Sokszor nappal is. Néhány hónapja már csak éjszaka. Nem minden éjszaka. Csak majdnem minden éjszaka. Ez lényeges különbség. Fontos változás. Neki fontos. Mindenki ezt mondta volna, ha el merte volna mesélni bárkinek is. A gyógyulás jele. Ettől röhögnie kellett.

A bútorok ezt utálták legjobban. Ezt a hisztérikus nevetést, meg a velőtrázó sikítást, ami utána jött. De a sikítás most elmaradt. A nő kihúzta az egyik széket, hogy leüljön. A gyerekhangokat hallgatta.

A két kisebbik fiú már megint vitatkozott valamin.

– Le tudnád reszelni a sajtot? – kérdezte a nő legkisebbet, hogy véget vessen a veszekedésnek.

A férfi átölelte. A szemük sarkából figyelték a gyereket. Ügyetlenül, de nagy igyekezettel dolgozott.

Ők közben salátát készítettek, sok bazsalikommal.

– Szeretlek, mondta a nő – pedig nem ezt akarta mondani. A végtelen békéről akart beszélni, ami elfogta ilyenkor. Meg a félelemről. Valami kibomlani készülődött benne, aztán visszahúzódott, évek óta, újra és újra. A férfi hátulról ölelte a konyhapult előtt. Kicsit elfordította a testét, hogy a gyerekek ne lássák, ahogy a tenyerében tartja a nő mellét. Csak később vették észre a paradicsomfoltot a ruhán.

Végül a férfi mondta ki, amit ő sosem mert, pedig valami ilyesmi pulzált benne mindig, amikor túlságosan tökéletesnek látszott minden.

– Én, nem akarlak eltemetni sosem.

Ez a mondat már évekkel azelőtt ott felejtette magát a nő fejében, mielőtt bármelyikük kimondta volna. A férfi megtette helyette is.

De mit lehet erre válaszolni? Hogy én sem téged, szívem? Kicsit meg is rökönyödött, a férfiak korábban halnak. Általában.

Nem válaszolt. Úgy érezte, nem kell megmagyarázniuk semmit. Szembefordult a férfival. Kívánta, a testébe akarta zárni, hogy újra megszülje, és ez a belülről, önmagából eredő mozgásuk sose érjen véget.

A paradicsomfolt a nő ruhájáról átragadt a férfi ingére is.