Irodalmi Szalonna

A koraesti vézna napsütés rózsaszín árnyalatot adott a foltokban már tisztuló
égaljának. A nap utolsó próbálkozással még áttörte a tavasszal szokatlan sűrűséggel
hulló, vigasztalan esőt. Egyszerre volt a fény s az eső hatására nyár eleji és őszi a
hangulat. A teraszon ülve bámulta, ahogy a padlócsempe egyenetlenségein megállt a
víz. Az egyik csempe közepén, kis zománc-hibán porzott a ráeső vízcsepp.
Számolt magában. Azt figyelte, hogy mennyi idő telik el, míg újra ugyanoda
esik egy újabb csepp. Húszig, majd tizenegyig számolt. A gyűrött póló és a farmer sem
tudta álcázni zavaróan terebélyesedő pocakját. Az eső mögötti kert, a hozzáértés
nélkül, de nagy szeretettel össze-vissza ültetett fákkal, bokrokkal csapzottan, lassan
fényét vesztve süppedt az estébe. A tiszafa leveleiről csöpögött az égi áldás.
Hagyta, hogy fejében kellemesen zagyva gondolatok keringjenek: „York napsütése
rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át” – dünnyögte. Szerette, hogy tudnak
eszébe jutni – így hirtelenjében – szép sorok, ideillő klasszikusoktól vett töredékek.
Sokszor mondogatta magában, hogy ez már az öregség, mindig a hülye anekdoták és
oktalan idézetek jutnak az eszébe.
Arról mélyen hallgatott, hogy az utóbbi időben nem csak fogyasztja a betűket,
hanem maga számára is váratlan kényszertől vezetve, írogató is lett.
Ezt nem tudta mire vélni. Tanácstalan volt. Nagyon utálta, mi több megvetette a
dilettantizmust. Mindig azt mondogatta, aki csak harmad, negyed tehetséggel
megáldott, soha ne próbálkozzon! Magánügy. Maradjon is az!
Most is ezen morfondírozott: biztos együtt jár a korai elhülyüléssel minden ilyen
váratlan dolog. – Még a végén elhiszem, hogy írok. – Közönség előtt gyakran mondta,
hogy bizony aszúsodik, s várta a poénért járó sikert. Amiket első döbbenetében
leírkált, nem tudta mit kezdjen velük. Kis történetek voltak. Az övéi, de vajon van-e
bárkinek köze hozzájuk? Akár egy szó is, van-e bennük, ami miatt érdemes leírni,
pláne elolvasni? Pedig jó lehet írni, egymás mellé kapirgálni a betűket. Na, már az
sincs, nem kell kapirgálni, csak bizgetni a számítógépet.
Nem írok. Pedig, ha írnék, milyen intenzíven tudnám utálni mindazokat, akik
nálam jobban tudnak írni!
Ült, és ahogy elmotyogta a néhány shakespeare-i sort, elnevette magát.
Elégedetten nyugtázta, hogy újabb szép sor jutott eszébe: „..április az, ne higgy a
bolondnak, nézd a tócsát, most mosolyog, de éjjel, ha fagy köti tükrét rád vicsorít..” Ez
szép! Radnóti verseiért kamaszkora óta rajongott.
Újra kortyolt a pohárból, kicsit kaparta a torkát az ajándékba kapott kiváló minőségű
whisky.
A kert fáit már csak foltoknak lehetett látni, teljes lett a sötétség.
Megborzongott, lehűlt a levegő. Tegnap trópusi hőség, ma hideg és eső.

Két négyzetkilométeres körzetben tuti nincs még egy ilyen hülye, aki ezen a
hideg, taknyos májusvégi estén ücsörögne a teraszon.
Itt felejtettem magam. Megint az idő múlásán járt az esze, elhúzta a száját.
Mekkora hülyeség, hogy a múlandóság ad értéket a megélt dolgainknak. Senki nem
próbálta, hogy tényleg unalmas lenne-e az örökélet, az örök szerelem, örök nyár, meg
ilyenek? Okos emberek milyen szánalmasan sok hülyeséget összehordtak ez ügyben,
csak hogy álcázzák félelmüket az elmúlástól. Újra az esőcseppeket figyelte a kövön.
Ritkulni látszottak. Itt van köröttünk az öröklét, csak nem vesszük észre.
Nemrégen olvasta, hogy a svábbogár, ha levágják a fejét, még tíz napig is elél.
Nem abba pusztul el, hogy elveszti a fejét, hanem fej és száj híján éhen hal! Tiszta
röhej. Mit tudhat ez a svábbogár?
Mi a protekció oka, ami miatt a skorpióval együtt az Úrnál a teremtéskor olyan
kiváltságokat kapott, hogy még a radioaktív sugárzást is bírja, állítólag. A rohadék.
Megnézném, ki cserélne egy hercig svábbogárral, vagy skorpióval, még ilyen
kiváltságok reményében is. Ivott és újra vigyorgott.
Ezt majd egyszer leírom. Persze ha tudnám. Lehet, hogy ebben például jobb
vagyok, mint egy svábbogár. Legalább ebben. Göcögött, hangosan nyögött s fogta a poharat s az üveget és bement a lakásba.

Aztán csak ült a nappaliban és nézett maga elé.