Irodalmi Szalonna

 A nő azt mondta, vetkőzzön le. Rolf meglepődött. A felszólítás kedves volt, de határozott. Csak ne olyan hevesen, kisanyám, de ezt nem mondta ki. Egy darabig nézett a nő után, aki kifelé menet behúzta maga mögött az ajtót. Az ablak maradt az egyetlen menekülőút. Látta, hogy a ház előtt éppen akkor zötyögött el a tizenkilences villamos. Vetkőzzön, ne vetkőzzön?

Ha közelebb lépne a falhoz és kicsit kihajolna, balra éppen láthatná a Castello Sforzescót. Szinte hallotta Martin hangját, ahogy azt mondja neki, fene nagy okos vagy. Mert nem tudta, mi ez az épület. Jó, tényleg fogalma sem volt róla. De nem is városnézésre jött Milánóba. Martin meg folyton nagyképűsködött. Amikor felszálltak a buszra, hogy eljussanak a San Siro stadionba, és elmentek a tornyos épület mellett, akkor is osztotta az észt és összevissza hablatyolt hercegekről, nemesurakról meg orgyilkosságokról. Rolfot az egész nem érdekelte. Hátrébb telepedett Leandróékhoz, akik a Basel esélyeit latolgatták a Bajnokok Ligájában. Ehhez legalább neki is volt egy-két szava. Hetvenegy év alatt egyet-mást megtapasztalt már az életben, ha meg tippelni kellett, abban tényleg verhetetlen volt. A csapatát minden fontosabb mérkőzésére elkísérte. Leandro szerint ma kettő-egy lesz nekik. Két öklét összeszorította, mindkét hüvelykujját maga elé emelte. Mindig ezzel adott nyomatékot, amikor szerinte fontos dolgot mondott. Szinte mindig fontosnak gondolta, amit mondott.

Az első félidő végére az olasz csapat már két góllal vezetett. A szünetben együtt indultak sörért. Leandro hőzöngött, mint általában. Rolf kérte, neki is vegyen egy Pedavenát, amíg visszajön a vécéről. A sört már akkor kipróbálta, amikor a városba érkeztek. Ezek az olaszok nem nagyon értették, amit mondott, de a Pedavena erre az egy napra éppen elegendő szókincsnek bizonyult. Hideg legyen ám, kiabálta oda Leandrónak, és elhúzott, hogy könnyítsen magán. A lelátók felől még zúgott a hazaiak skandálása. Leandro felemelt hüvelykujjai megnyugtatták. Ezek szerint hallotta őt. Az utóbbi időben, mintha kicsit süketebb lenne. Kievickélt a pult előtt összetömörült emberek közül, aztán elvegyült mások sodrásában. Biztos volt benne, hogy jófelé megy. Percekig tartott, mire meglátta a keresett piktogramot. Türelmesen várakozott, mire sorra került. Körülötte mindenki olaszul karattyolt, amiből egy szót sem értett, de tetszett neki a dallam, amit kihallott a nagy elánnal, széles mozdulatokkal kisért szövegekből. Leandro feltartott hüvelykujjai, amelyek Baselben feltűnő túlzásnak hatottak, ebben a környezetben kifejezetten visszafogottnak tűntek.

            Gyorsan végzett, ezért is lepődött meg, hogyan juthattak vissza az emberek ilyen rövid idő alatt a tribünökre. Már csak néhányan robogtak a lelátók felé, kezükben műanyag söröspoharakkal, szendvicsekkel. Zúgott, fortyogott a stadion, mint egy zacskó penne a forró fedő alatt. A francba, lemaradt egy gólról. Az is egyértelmű volt, hogy a hazaiak kapták. Rohanni kezdett a legközelebbi bejárat felé, vissza a nézőtérre. Talán mégis láthatja, ahogy a labda betalál az ellenfél kapujába. Talán van ismétlés, ha visszaér, vissza is tekerheti az időt, mint otthon a tévét. Egy passz újra, egy hatalmas rúgás csak miatta, csak neki, mert éppúgy kifizette a méregdrága jegyet, mint ez a sok majom, akik itt őrjöngenek. Négy perc telt el a második félidőből, összesen negyvenkilenc, ezt már látta a legközelebbi eredményjelző táblán. Kettő-egy, ahogy Leandro megjósolta, csak éppen nem nekik, hanem az Internek, de még hátravan legalább negyvenegy perc. Még bármi megtörténhet. De hol van a söre, hol vannak a barátai? Elindult, hogy megkeresse őket, amikor újabb hatalmas őrjöngés tört ki. Visszafordult a pálya felé, a Basel kapusa éppen abban a pillanatban vette föl a labdát a hálóból. Megint kaptak egy gólt. Három-egy. Már mindenki visszavonult a tribünre, talán az árusok is otthagytak csapot-papot, az olaszok ész nélkül ugráltak és énekeltek, képtelenség volt közöttük megmoccanni. Azért újra megpróbálkozott visszajutni a pulthoz, ahol utoljára Leandrót látta, onnan biztosan visszatalálna a saját szektorukba. De alighogy megfordult, újra felizzott az egyébként is forró augusztusi levegő. A gólt megint nem látta, csak a kijelzőt. Négy-egy.       Nagy nehezen végül kikeveredett a stadionból. Kilencvenezer ember egyszerre tódult ki, az építmény minden eresztékéből hömpölygött a tömeg. Képtelenség volt megállni vagy irányt változtatni, csak tehetetlenül sodródott az örömmámorban úszó olasz szurkolók között. Már nem Rolf Bantle volt Baselből, rá is átragadt a győztesek boldog extázisa, egy volt közülük, Amala! Pazza Inter Amala E’una gioia infinita che dura una vita Pazza Inter Amala! ordította velük, bár nem értette, de nyilván ez volt a csapat himnusza, una vita Pazza Inter Amala! Meneteltek hosszan, néha meg-meg torpantak, aztán megindultak. Beesteledett, a nap már nem égetett, sőt el is tűnt, de nem ment messzire, nyilvánvaló volt, hogy velük van, a nap itt akkor is süt, ha csak a hold mutatja meg magát, itt erő van és öröm, szerelem, ez talán az Amala, férfiak, apák, fiúk, győzelem, diadal. Rolf Bantle legyőzhetetlen, gondolta.

            A Castello Sforzesco közelében eszmélt rá, mennyire elsodródott a stadiontól, a barátaitól. Elfáradt. A torony előtti szökőkútnál leült a fehér lépcsőre. Reggel óta nem evett, azt a délelőtti Pedavenát itta utoljára. A fiúkat itt már nem fogja megtalálni, gondolta és végignyúlt a nap melegét még mindig őrző lépcsőn.

A feje mellett egy béka tátogott. Csak az egyik fele élt, a másik fele nem. A működő oldala lüktetett, mozgott, rángatózott. Rolf felült, a zsebéből elővette a bicskáját és a békát a hasánál felnyitotta.  A szíve szép volt, arányos, szabályos, és a színe is mutatós. A pengével milliméterről milliméterre haladt tovább. Tisztán látta, hogyan kapcsolódnak össze a részek. Így haladt aprólékosan, mert arra gondolt, ha minden egyes porcikáját megvizsgálja, megérti az egészet. A béka talpának levendulaillata volt, a combján apró, piros foltok. És van a békának gerince? Egyelőre nem találta. Egy elhaladó autó lámpájának fényénél elborzadt a látványtól. A szív működőképes fele hiábavalóan erőlködő, vérző csomónak hatott, de dobogott. A másik fele meg talán sosem működött. Nézte a többi élettelen szervet. Aztán egy óvatlan mozdulattól a bél teljes tartalma kiömlött és elárasztott mindent. Undorító volt a látvány és förtelmesek a szagok. Hirtelen rémület fogta el. Eredetileg arra gondolt, ha végzett a vizsgálattal, majd mindent szépen visszailleszt. De erre a látványra azért nem számított. Pánikszerűen visszadobálta a békába a kioperált szerveket. Az eredeti helyükre persze már nem emlékezett, de a sietségben egyébként sem lett volna idő mindent jól elrendezni. És mit is jelentene, ha jól rendezné el? Szabadult volna már az egésztől. Nem volt jobb ötlete, felkapta a cafatokban lógó tetemet és egy arra haladó autó tetejére dobta. Köhögött a száraz, augusztusi portól.

A nap éppen a szemébe sütött. Fáradtnak érezte magát, de sosem szeretett ébredés után sokáig heverészni. Felkelt, ült a lépcső szélén. A szökőkút mellett, tőle jobbra fiatalok szelfiztek. A kezét belelógatta a medencébe, aztán percekig suvickolta mindkettőt. A zsebében zsebkendőt keresett, meg a bicskáját, de eszébe jutott, hogy az utóbbit még a stadionban, a beléptetéskor elvették tőle. Bosszankodott is, hogyan lehetett ilyen hülye, hogy magával hozta. Ez volt az utolsó, az egyetlen tárgy, amit még Cécile adott neki, mielőtt elment. Ha meglenne, vághatna a levendulából, ami a szökőkút túloldalán virágzott. Cécile kedvenc virága. Korgott a gyomra. A zsebkendővel kirántotta a pénzét. Húsz euró és tizenöt svájci frank. Ennyi volt az összes vagyona. Egy húsz év körüli lány a fényképezkedők közül elmenőben letett mellé öt eurót. Akkor vette észre, hogy már több is összegyűlt ott, amíg aludt.

            A nő visszajött a szobába és megint rászólt. A karján egy melegítőalsó meg egy kék-fehér csíkos póló lógott. A bőre barna volt, ősz haja megzabolázhatatlan, erős.

 –  Puoi restare finché ti lavo i vestiti. Li riavrai entro due ore  –  talán megint azt mondta, hogy vegyen le mindent. Korábban sem a szavakat értette, hanem a gesztusokat, amelyekkel magyarázott neki. Letette elé a behozott holmikat.

– Mi chiamo Agnella. Agnella – magára mutogatott és újra kiment a szobából.

– Csak ne olyan hevesen, kisanyám  –  válaszolta neki, de nem volt benne biztos, hogy a nő meghallotta. A második napon talákoztak először. Pénzt kapott tőle, aztán kenyeret, cigarettát hozott. Minden nap meglepte valamivel. Rolf soha nem ment messzire a Castello Sforzescótól. Ha el is ment, estére mindig visszajött ide, a park egyik padjára, közel az úthoz. Amióta Milanóban maradt, sosem fájt a lába, nem recsegett a dereka. Megmaradt az erő, una vita Pazza Inter Amala!, énekelgette gyakran, miközben bejárta a gyönyörű parkot, a közeli utcákat. Itt ragadt. Minek ment volna haza? Mindig volt, aki pénzt adott neki, mások, mint ez az idősebb nő is, ennivalót hoztak. Most pedig, ha nem is értette a nyelvet, nyilvánvaló volt, ki akarja mosni a ruháját. Talán ezt a melegítőt is neki adja majd, a csíkos felsővel, akkor váltóruhája is lesz. Egy hétköznapi meg egy vasárnapi. De azonnal rájött, hogy az ünnepi öltözet inkább csak kolonc lett volna. Csak nem fog egy batyut a nyakába venni? Nem, erre semmi szüksége. Mindene megvolt, ami kellett neki. Egészséges, nagy séták a parkban vagy a város utcáin, amikor a járókelőket, a sétára kihozott kutyákat vagy a kóbor macskákat figyelte, vagy a puccparádét a Della Spiga macskakövein, és csendes, meleg éjszakák a saját padján. Általában igyekezett láthatatlan maradni. Egy idő után, estefelé Agnella is kijött hozzá néhány órára. Chipset ettek, Rolf rágyújtott, némán nézte a füstöt, a nőnek egész idő alatt be nem állt a szája. Rolf gyakran érezte úgy, hogy legszívesebben lerakná a chipseszacskót és megölelné. Az égbolt sima volt és kék. A levegőben levendula illata. Így maradt volna örökre.