A kis bőröndöt hoztad le. Azt mondtad, nem találtad a másikat. Nem baj. Ma nem fogunk veszekedni. Majd valamikor. Azon a péntek délután, amikor visszajövök. Rám kérdezel, miért csak kis bőrönd. Keresem a hangodban a gúnyt. Nem találom. Fáradt leszel, de kedves, és pusztán kíváncsi. Nem fogsz erre a napra emlékezni. Én sem. Lepakolok az ajtó mellé. Mint aki indul. Zavart leszel. Megkérdezed, kérek-e kávét. Nem kérek, mondom, a szíved. Valami majd dereng. Együtt szoktunk le akkor, és nem vettem észre, hogy milyen jó fej voltál. Azt hitted, már nem számít. Én is. Végül teát iszunk. Megéhezünk, és megkérdezed, hova menjünk. Nem akarok majd elmenni, inkább azt mondom, főzök valamit. Minden lesz a hűtőben. Nem kérdezem meg, lakik-e még valaki veled. A fiunk szobája régen üres, mondod. Ja, akkor oda megyek átöltözni. Aztán mégsem. Nem öltözöm, nem vagyok itthon. Te kapacitálsz, hogy adsz valamit, nézzük meg a szekrényt. Én bőgni fogok. Nem haragszol. Megfogod a kezem. Nem tudok hozzád bújni. Megkérdezed majd, meddig szeretnék maradni. Mondok egy dátumot. Olyan sokáig. Nem szólsz miatta. Beülsz a foteledbe. Gyorsan elalszol. Akkor veszem csak észre, hogy megőszültél.
Eredeti megjelenés: Új Bekezdés online kulturális lap, 2017.10.02.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
