A Fatmagült nézi, amikor hazaérek. Átkapcsolok a teniszre, meg se rezdül a tekintete. Míg apám velünk lakott, legalább emberközelben volt a lét. Kinyírlak benneteket, üvöltötte esténként, és ettől valahogy közünk lett egymáshoz.
Rendszerint nem törődtünk apámmal, amíg a szögbelövőt elő nem vette. Akkor az intarziás szék segítségével beszorítottam a hálószobába. Anyám közben számos rejtekhelye egyikéből előkotorta a kulcsot. A záráshoz mindketten kellettünk. Nem vállunkkal, egész felsőtestünkkel toltuk az ajtót. Hallottuk, ahogy a túloldalon apám apró szögeket lő a préselt falapba.
Férfiszépségversenyt reklámoznak a Davis Kupa szünetében. A kamera elidőzik az olajtól csillogó hasizmokon, narancsbarna bicepszeken. Hogy apám tulajdonképpen egész jóképű, csak későn tudatosult bennem, akkor, amikor a zongoralábú szeretőjével eljöttek a nálunk maradt holmijaiért. A szerető két óriási, kék ikeatáskába pakolta apám személyes tárgyait. A Tom és Jerry első részeit ismételték, apám leereszkedett anyám mellé, a karfára. A képernyőre meredve dirigálta a költözést. Szerettem volna, ha a szögbelövőt meghagyják nekünk, de nem volt ötletem miként adjam a tudtukra. Végtére is apámnak olyan kevés tulajdona volt.
A négyesen szakácsműsor megy, ha éppen nincsen egy sorozat se, anyám ilyeneket néz. Nem értem miért, mert sohasem főz. A hűtőszekrényben enyém alulról a harmadik polc, meg a jobboldali műanyagrekesz. A repedt. Ha nem jut el a boltba, az én polcomról lop. Szem paradicsomot, szelet sonkát. Azt hiszi, nem veszem észre.
Hanyatt dőlök a kanapén, megkeresem a nagyfilmet. Az ajánló romantikus kriminek hirdeti; a szőke, molett főhősnő sorozatgyilkossal randevúzik. A kolléganőim szerint a délelőttös portás néhány ezer forintért és egy vacsoráért bárkivel elmegy. Nem nekem mondták, egymás között beszélték. A portás tonhalas szendvicset evett virágmintás szalvétából, amikor odamentem hozzá. Ült a kis kalitkájában, én meg derékban meghajolva suttogtam befelé az üveglapba vágott ovális nyíláson. Állkapcsa mozdulatlanságba dermedt, kidülledő hüllőszemével végtelennek tetsző ideig méregetett. A halszag facsarta a gyomromat. Nem érek rá, mondta végül, és folytatta a rágást.
Dokumentumfilm kezdődik a tizenhetesen; Élet a krónikus belosztályon. Anyám belesüpped a fotelbe, évtizedeken keresztül apám ült benne, anyámnak nincs választása, kénytelen felvenni az apám préselte formát. A képernyőn egymás után halnak meg az öregek, egy filmsztár külsejű lelki gondozó vigasztalóan duruzsol.
A Híradónál állapodok meg, közeledik a szeretet ünnepe, mondja a szakállas bemondó, én meg, hogy idén ne vegyünk fát, minek.
Eredeti megjelenés: Műút folyóirat, 2019/071.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
