Irodalmi Szalonna

Baboticsné még sosem látott halottat.

Nem úgy kell érteni, hogy egyáltalán, hanem hogy igaziból. Látta például Che Guevara fényképét, amelyen a bolíviai falu iskolájának asztalán fekszik. Bozontos fejét megtámasztották, olyan volt, mintha csak pihenni dőlt volna le néhány percre. A szeme nyitva volt, és előre, talán kicsit jobbra nézett. Fiatal korában gyakran és sokáig nézte a jóképű forradalmár fotóját. Az anyja szerint a pasas kegyetlen terrorista volt. Pedig azon a képen békésen szemlélődött, épp csak a szivar hiányzott a szájából.

Amúgy nem nézegetett efféle fényképeket. A történelemkönyvekben átlapozta, filmnézés közben becsukta a szemét, ha valami borzalmat mutattak. Nem bírta az erőszakot. A temetéseken, amelyekre kényszerűségből időnként elment, sosem tülekedett a nyitott koporsó mellé, hogy még egyszer, utoljára búcsút vegyen a drága halottól. Igyekezett távol tartani magát az elhunyttól, mármint attól a testtől, ami végül a ravatalozóban az orruk előtt feküdt. Ma, amikor a feltámadás reményében adjuk vissza testét az anyaföldnek, először is köszönettel tartozunk érte Istennek. Itt általában elveszítette a fonalat, állt egyik lábáról a másikra. A felhangzó énekektől gombóc gyúródott a torkában.

Az apja sosem verte meg. De minden karácsonykor kapott egy hatalmas nyaklevest. Az első alkalommal megszidták, pedig semmi mást nem akart, csupán a csillagszórók fehér szikrázását látni. Az égő gyertyákról gyújtotta meg. Égtek, egyre csak égtek, pattogtak a csillagok szemet gyönyörködtetően, aztán égett már a fa is. Szólni senkinek sem mert: egy kis idő múlva úgyis abbamarad, hiszen mindig abba szokott maradni. Bár az is igaz, a szülei sosem gyújtották fel az egész fát. Még szerencse, hogy az apja éppen abban a pillanatban nyitott be a nappaliba, és eloltotta a tüzet. Az apja minden évben éppen időben érkezett. A következő karácsonykor idegességében hatalmas fülest akasztott le neki. Én nem verem az asszonyt, meg a gyerekeket sem, mondta az apja időnként, ha társaságban ez szóba került. Ha én odacsapnék nekik, lehet, hogy fel sem kelnének többet.És valóban, attól az évtől kezdve karácsonyi rituálé maradt ez kettejük között. Sírni nem nagyon mert ilyenkor, pedig az ütéstől néha beesett az asztal alá. Ami különben az anyjával gyakrabban előfordult.

Babotics Ernő, a férje sem verte rendszeresen. Talán egy év is eltelt az esküvő után, mire először megütötte. Tulajdonképpen az is jogos volt, ha jobban belegondolt. Akkor is az asztal alatt kötött ki végül. Nem kellett volna annyit nyavalyognia, de nem bírta visszatartani a sírást, ha eszébe jutott, milyen szép kisfiuk születhetett volna. Pedig a férfinak igaza volt, a rengeteg adósság mellett albérletbe gyereket szülni öngyilkosság. Milyen élete lett volna. A férjét annyira bántotta az eset, hogy miután kiitta a sörét, elővette a cigarettáját, de már nem bent gyújtotta meg, kisietett a lakásból. Csak éjszaka jött vissza. Baboticsné a hátán feküdt, és figyelte a konyhából beszűrődő fényben imbolygó árnyékot a plafonon. A férfi óvatoskodva jött be a szobába. Nem tehetett arról, hogy a lába beleakadt a vasalódeszkába. A deszka hatalmas robajjal dőlt a földre. Magával sodorta a vizes poharat is, ami a kisasztalon maradt, miután az asszony bevette a tablettáját. Hogy az a kurva… kezdte volna a férfi, ahogy szokta, de ezúttal nem fejezte be. A felesége a robajra kissé oldalt fordult az ágyon, majdnem a hátát mutatva neki. Az ember odabotorkált, és bebújt mellé.

Az ura amúgy kedves volt, amikor ivott, de hamar nyilvánvaló lett, hogy kettejük közül nem ő fog alkalmazkodni. A nőnek meg nem esett nehezére. A férfi alig volt otthon. Hajnalban indult munkába, munka után a cimboráival rendszerint beültek egy kis időre kilazítani a munkahelyen kialakult, elkerülhetetlen feszültséget, megbeszélték, amit meg kellett beszélniük egymás között. Mire hazaért, a kislányuk már aludt, a hitvese pedig a konyhaasztalnál várta őt, melegen tartotta a vacsorát. Az volt az ura egyetlen gyengéje. Az egész napi robot után csak megérdemelte, hogy terített asztallal és meleg vacsorával várja a neje. Persze, hogy megérdemelte. Még azt is megengedte neki, hogy ezt a második terhességét megtartsa. Pedig akkor sem voltak sokkal könnyebb helyzetben. Ne félj angyalom, csak felneveljük valahogyan, suttogta a fülébe aznap éjszaka, amikor végül el merte mondani neki, hogy ismét terhes. Ezt olyan gyengéden motyogta, miközben kissé spiccesen begyömöszölte magát a nő combjai közé, hogy az asszony azonnal elfelejtette, mennyire megverte, amikor első alkalommal hallotta meg a hírt.

Féltékenykedni is csak később kezdett. Pedig Baboticsné rá sem nézett idegen férfiakra. Igaz, az egyik kollégáját el tudta volna képzelni maga mellett, bár nem annyira a testi szerelem hiányát érezte. Az embere éjszakánként rendszeresen ráfeküdt, erőteljes mozdulatokkal húzta szét a combjait, rögtön közéjük került. Elviselhetőbb volt, amíg a férfi érdes, nikotinszagú kezét a combjai belső felén érezte, mint amikor végül kétoldalt megtámaszkodott a párnán, a füle mellett. Jó ideje sosem csókolóztak, de ilyenkor hiábavalóan forgatta a fejét ide-oda, nem tudott szabadulni a férfi szagától. Szerencsére aztán a férje minden további tortúra nélkül gyorsan elélvezett. Jó lett volna valakivel beszélgetni, időnként elmenni moziba, vagy sétálni, amikor legszebbek az őszi falevelek. De ennél tovább még gondolatban sem jutott. Hogy otthon bármiről beszélgessenek, képtelenségnek tűnt. A közeli kisüzletben dolgozó fodrásznővel járogattak össze időnként, aki közvetlenül mellettük lakott. Annak a férje reggelenként hangosan köhögött és fújta az orrát az erkélyen, az alattuk lakók szerint a cigarettahamu és a csikkek náluk vagy az épület előtti park kis fűszegélyén landoltak.

Hogy a saját férje egyszer csak másképp lett büdös, azonnal feltűnt neki. Hiába mosta ki az ingét vagy a sálját késő este is akár, amikor a munka és a lazítás után hazaérkezett, az öblítő illata, a Primavera vagy a Tavaszi erdő estére már nyomokban sem volt fellelhető. Átvette a helyét mindig ugyanaz az ázottkutya-szag. Nyugtalanító volt, nyugtalanítóbb, mint azon tanakodni, vajon mi az, ami aznap este megint – teljes joggal – olyan végtelenül felbosszantja majd az urát. Félt ettől a szagtól.

Honnan tudta meg, hogy a férjének van az a másik nője, az a kutyás? Ez sosem derült ki. Aznap viszont, amikor meggyőződött arról, hogy minden úgy igaz, ahogy mondták neki, maga is érdekesnek találta, de már nem félt annak a másik asszonynak az undorító szagától. Ezt a fodrásznővel is közölte, amikor összetalálkoztak a lépcsőházban. Baboticsné kézen fogva vezette a kislányát, az óvodából jöttek meg éppen. Tudom, miért nevezik a szeretőket büdös kurvának, mondta köszönés helyett a szomszédnak, aki megrökönyödve nézett a nő és a gyerek után.

Vacsorára körömpörköltet készített. A körmöt még előző este vette, és nem akarta, hogy pocsékba menjen. A férfi megvacsorázott. Megitta az aznap esti sörét, mert – ahogy emlegetni szokta – ennyi minden férfiembernek kijár, ha egész nap becsületesen robotol. Kissé, a megszokottnál alig jobban dülöngélt még egy kicsit a konyhában. Megpaskolta a neje fenekét, és bebotorkált a szobába, hogy eltegye magát holnapra.

Baboticsné elmosogatta, eltörölgette a szennyes edényeket, mindent bepakolt a helyére. A maradék körömpörköltet a hűtőszekrénybe tette. Megnézte, nem takarózott-e ki a kislánya. Ebben a korán érkező téli hidegben a szobában nem volt elég a délutánra bekapcsolt fűtés. Aztán megnézte a férjét. Bozontos feje fel volt támasztva a nagypárnával. A szeme nyitva volt, és előre, talán kicsit jobbra nézett. Az asszony felemelte a kisasztalról az előkészített vizespoharát, bevette a gyógyszereket, és meggyújtotta az előző évről megmaradt csillagszórókat.