Irodalmi Szalonna

Kilenc órakor hirtelen, gőzölögve felszállt a köd, a vöröslő sziklákon ragyogott a napfény. Az első felvonókkal elindultak a legeltökéltebbek, s aztán rohanvást a többi. Fél óra múlva már egyetlen szék sem ment a csúcsra üresen.

A bérleteik után kotorászó sorban állók közül senkinek nem tűnt fel, hogy a sziklacsúcsok felől, alig láthatóan egy pont jelent meg. Negyedóra múlva már egy lassan felismerhető alakká vált. Egy, a völgy felé ereszkedő ember taposta a havat. Ősz hajú, szakállas, hetvenes éveiben járó férfi lépegetett gyakorlott könnyedséggel. Nem a szokásosan színes síöltözékben, hanem egyszerű hétköznapi kabátban és utcai cipőben haladt a meredek lejtőn, közvetlenül a pálya mellett, az erdőszélen.

A mély hó ellenére sem volt a legkisebb erőfeszítésre sem szüksége a gyalogláshoz. Lentről láthatták volna, hogy hóna alatt egy nagyméretű könyvet tartva, milyen gyors tempót diktál magának. A meredek út felénél megállt, s néhány percig bámulta a havas tájat, a cortinai sziklákat és a síelőket. Aztán a két- három kilométerre lévő szállodát vette célba, s nyílegyenesen indult a kétemeletes ház felé.

Nem egészen egy óra múlva ért a szálloda bejáratához. A parkoló már teljesen üres volt. Belépett az üres fogadótérbe, köszönt, kért egy eszpresszót, s illendően egy grappát is. Az alkalmazottak felfigyeltek az egyszerű öltözékre s a szép orgánumra, a férfi hangja betöltötte a szálloda hallját. Fizetett és az italokkal egyenesen a legnagyobb fotelhoz indult. A poharakat a kisasztalra tette. Levette a kabátját, szertartásosan leült, pontosabban helyet foglalt, s onnan hosszú órákon keresztül el sem mozdult. Csak elmélyülten olvasgatta a nagyméretű könyvet.

                                                                       ­*

Estére a szálloda megtelt fáradt síelőkkel. Már ebben is volt valami furcsa, valami rendkívüli. Máskor a többség szokás szerint hamar felmegy a szobájába. Most nem. Azelőtt, ilyenkor a síidény közepén, este tíz körül a vendégek már ronggyá hajtották magukat, mindenkinek mindene fájt. Az előzőnapi izomláz, a szerencsétlen esések okozta térd és bokarándulások vacsora után hamar az ágy felé terelték a népet. Holnap is nap lesz, bírni kell. Hogy mit és miért, senki sem tudta volna megmagyarázni.

Síelni kell, síelni jó és kész! Azt minden símániás elsők között megtanulja, hogy nincs nyafogás, siránkozás. A kemény sportember tűr. Ha fáj, hát fáj. Nem kell beszélni róla. Meg aztán nem is olcsó mulatság egy ilyen út, de az igazándiból nem számít. A lényeg, hogy ismét eljutott ide. Hab a tortán, ha lábtörés nélkül megússza. Otthon majd csak a rézbőrűre pirult arc kell, hogy emlékeztessen a gyönyörű észak-olasz túrára.

 A bárpultnál egy negyvenes férfi ült. Arca lazacszínűre sült. Ígéretes éjszakai kalandra készülő szőke lánnyal ismerkedett. A pultos gyakorlott volt az ilyen barátkozások játékszabályaiban. Látta, hogy az üres Camparis poharat ma este már nem kell újra töltenie a csinos szőkének, s a lovag sem fogja megkockáztatni a negyedik whiskyt, nehogy kudarcot valljon a szobában.

A hall csöndesen zsongott. A nagyképernyős LCD televízióban a félelmetes és megállíthatatlanul terjedő vírusbetegségről beszéltek a helyi okosok. A vendégek arcán egyszerre látszott a magabiztos, nemtörődöm bátorság, és a rosszul álcázott szorongás. Szinte mindenki félszemmel a képernyőt bámulta, a laposan oldalazó, szorongó pillantásaik elárulták a nevetgélők valódi érzéseit.

Az öreg a sarokban ült. A könyvet, amit órák óta olvasott, becsukva a térdén tartotta. Úgy helyezkedett el, hogy jól lássa a közönséget. Az arcokat nézte, és mindezt már jó korán eltervezte, amikor beült a legnagyobb fotelba.

A másik sarokban négy, hatvan körüli férfi elmélyülten társasjátékot játszott. Kerek, műanyag lapocskákkal kellett ügyeskedniük. Látszott, hogy nagyon élvezik. Nem figyeltek senkire, nem zavarta őket az egész, ők sem zavartak senkit.

A különös öreg tudta, hogy valójában mindenki a képernyőn látható riporterre és a kínlódva válaszolgató hivatalosemberre figyel. Az egyik asztaltársaságban egy női hang félhangosan, de mindenki számára hallhatóan arról beszélt, milyen jó, hogy éppen itt lehetnek a jó levegőn, a vörös sziklák ölelésében, a gondosan ápolt sípályák alatt. Itt hál’ Istennek nincs tömeg, itt nem vagyunk semmiféle veszélyben. Egyre jobban belemelegedett és egyre hangosabban beszélt.

–  Nem úgy, mint otthon. Az azért nyomasztó, hogy mi lesz, ha hozzánk, is eljön ez a rohadt vírus. Meg aztán mi messzi lakunk. Miért jönne hozzánk? Miért pont hozzánk? Mondják is sokan, hogy ez nem is több mint egy évente előkerülő influenza. Kis szerencse kell, meg önbizalom. Az fontos. Az meg mindenkiben megvan. Csak esténként jól be kell csukni mindent! Nincs itt – nem is lehet – semmi baj. Vigyázni kell, ki kell maradni! Ennyi az egész! Nincs más tennivaló. Miért pont mi kapnánk el? Nem is fogjuk. Aztán meg, ha muszáj, ha kényszerből itt kell maradunk két, vagy három hetet könnyedén kibírunk! Sokszáz éve a pestis járványokat is túl lehetett élni. Na, persze nem mindenkinek. Be kellett zárkózni és kész! Ha volt hova.

Magabiztosan, kellemetlenül magas és nagyhangon nevetett, talán szándékosan, hogy mindenki hallja. A mondat végére a hangja egy kicsit elbizonytalanodott. A körülötte ülők, és a távolabbiak is elhallgattak.

–  Ne már! Rosszat mondtam? –  kezdett zavarba jönni a nő. –  Most miért hallgattok? De komolyan, mi van már? Mindenki túllihegi ezt a vírust. Hát én nem akarom! Ma már mindent túl lehet élni, csak akarni kell, nem rettegni. Különben is, minden fejben dől el!

Az öreg hátradőlt és mosolygott. – Valami nincs rendben – mondta, inkább csak magának. Halkan szűrte a szavakat az összeszorított fogai közt. Senki nem hallotta.

Kis időre a hallban mégis mindenki elhallgatott. Hírtelen elromlott a hangulat. Az addig zajos társaságok szedelődzködni kezdtek. Szinte egyszerre. Csak a sarokban ülő urak játszottak tovább és zavartalanul kortyolgatták a pálinkájukat. Fel-felhangzott a kör nyertesének diadalittas hangja. Az öreg a sarokban hátradőlt a fotelban. Dünnyögött is valamit magában, de senki nem figyelt rá. Talán csak azt mondta újra, meg újra maga elé, hogy Valami nincs rendben.

A recepciós éppen odaért a bejárathoz, az ajtót készült éjszakára bezárni. Fülsértően csörrent a kulcscsomó, mely – a hirtelen lett csöndben – ijesztően hatott. A portás összerezzent. Nem mozdult a zár. Nem értette. Nem tudta megállapítani, hogy ő belülről, vagy valaki kívülről fordítja-e el a kulcsot. Beleborzongott.

–  Hülyeség! Ki lehetne kinn a semmiben, a hírtelen támadt szélviharban?  – Kinézett az ablakon, az olvadozó hó kékesen csillogott a sziklás hegyoldalon. A Hold nagy volt, és rendkívül éles, kísérteties, kék fényt szórt a tájra meg a szállodára. Végül aztán a zár kattant.

–  A biztonság hangja – próbálta nyugtatni magát a recepcióslány. Nincs itt mitől tartani! Ide nem tud bejönni senki, semmi. Körülnézett. Látta, ahogy a vendégek elindultak a lépcső felé. Jó, hogy észrevétlen maradt! Még az kéne, hogy valakik itt ok nélkül valami hülyeségtől megijedjenek! Már csak az hiányzik!

Ronda, sejtelmes éjszaka volt. Süvítve tombolt a metszően hideg szél. Szinte vinnyogott. A rémes hangra, meg ahogy csapkodta a szálloda spalettáit, sokan felébredtek.

Senkinek nem tűnt fel, hogy a különös öreg még hajnalban is a fotelban ült. Mintha várna valamire.