AZ IRODALMI SZALONNA VENDÉGOLDALA
A nevem Rómeó. Tányér vagyok. Vagyis voltam. Olvasott, művelt. Különben hogyan kerülhettem volna az egyetem ebédlőjébe. Mindig szerettem a kultúrát, fontosnak tartottam. Sajnos a kollégáim nem. Nem is tudtam velük normális dolgokról beszélgetni. Csak az autókról, barkácsolásról, befektetésekről papoltak. És persze mindig mindent jobban tudtak. Szóval kiábrándító társaságom volt.
Szerettem a szakmámat. Mert tányérnak lenni szakma, sőt, hívatás. Ne nevessenek. Komoly dolog minden nap befogadni a különböző ételeket és gusztusosan tárolni, míg el nem fogyasztják az emberek. Nélkülünk miből ennének? Az asztalról? Vagy egy vájdlingból? Még elképzelni is borzasztó! Mi és az evőeszközök tesszük az embert emberszabású majomból emberré. Ez a küldetésünk. Most képzeljék el, ahogy az asztalról vagy egy nagy üstből puszta kézzel esznek? A gyomrom is felfordulna a látványtól, ha lenne. Akkor kezdődött a kultúra, amikor mi megjelentünk a világon.
Szép életem volt, sokan ettek belőlem. A rektor különösen kedvelt engem. Ha éppen nem voltam máshol szolgálatban, mindig belőlem kanalazta a levesét. Bár objektív okok miatt nem tudtunk beszélgetni, de megérezte, hogy kultúrtányérral van dolga.
Sajnos ennek ma vége lett. Pedig jól indult a nap. És milyen szépen folytatódott. Életem legszebb napja lett, de a legutolsó. Jól kialudtam magam a polcon. Én voltam legfelül, így nem nyomtak össze éjjel. Pihenten, nagy reményekkel vártam a mai munkanapot. Ma még a szokásosnál is egy kicsit nagyobbal. A reggeli pompásan sikerült.
De aztán minden elromlott. Egy új konyhás kezébe kerültem. Nagyon durván bánt velem. Csapkodott, kapkodott, asztal szélére tett. Szédültem, rosszul voltam. Elegem volt. Dühömben észre sem vettem, hogy éppen a mellé a szemrevaló pohár mellé kerültem, aki már régen megtetszett nekem. Megszólított. Én csak morogtam valamit válaszul. Nem volt kedvem beszélgetni. De olyan kedvesen beszélt, hogy levett a lábamról. Csinos kis pohár volt és nagyon okos is. Még a kedvencemet, a Rómeó és Júliát is olvasta. Sőt a János vitézt is. Már éppen megbeszéltük a másnapi randit, amikor bekövetkezett a tragédia. Egy kócos egyetemista lesodort bennünket az asztalról. Aztán jött a takarítónő, és összesöpört bennünket. Már nem vagyok tányér és ő sem pohár, de mégis ez a napom a legszebb, mert most is itt van mellettem, akit szeretek, még ha csak darabokban is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
