A gyerekek az árvaházban gyakran összekaptak. Általában nem volt ez vérre menő küzdelem, de megesett, hogy ezt követően kisebb ellátásra szorult egy-egy gyerek. A túlhajszolt gondozónők nem tudtak minden pillanatban minden gyerek sarkában lenni. Persze kedves barátságok, szerelmek is szövődtek sorban és ezt látni szívet melengető volt mindig. Nem lehetett tudni, vajon a gyerekek mit értenek és mit éreznek mindabból a helyzetből, amibe sokszor már a születésük után azonnal kerültek. Voltak persze közöttük, akiknek halvány emlékei lehettek egy másik világról, de gyakran összekeveredett ez a mostani valósággal és mindig kiderült gyorsan, hogy a valóság, a valóság. A kisfiú és a kislány szerelme nem most kezdődött. Még alig-alig totyogtak, amikor először látták őket meghitten ücsörögni a földön, egymás mellett, ahogy figyelték a másik apró mozdulatait, kicsit utánozva azt, és kedvesen egymásra kacagni közben.Az rögtön látszott, hogy a kislány kicsit elgondolkodóbb volt és gyorsabban sírásra görbült a szája. A kisfiú észre sem vette, hogy ezeket a kis sérüléseket néha éppen ő maga okozta. Arra egyikük sem gondolt, hogy ezek az apró sérülések mennyire eltörpülnének, ha éppen a valósághoz, az igazi bajokhoz hasonlították volna. Ilyen hasonlítgatásokat a kicsik nem tettek. A baj, az az volt, amivel nap, mint nap szembesültek, amit nap, mint nap megéltek, nem is tudva azokról nagyobb a dimenziókról.
Az angyalok fentről vigyázták a gyerekeket, meg persze a felnőtteket is, jókat mulattak az ügyetlenkedéseken, és csak úgy, a saját szórakoztatásukra, néha be-beavatkoztak egy kicsit. Igyekeztek persze a sztorikat annak megfelelően előbbre segíteni, ahogy az magától is alakulgatott volna, de így fel tudták gyorsítani az eseményeket és érdekesebben telt a mennyei idő. Egy nap, a gyerekek megkapták azokat a csillogó kavicsokat, amelyeket olyan gyönyörűség volt nézegetni, rakosgatni, ide-oda gurítani. Hogy repült az idő, amikor a kavicsokkal játszadoztak! Ám egy nap valahogy nem találták a kedvenc köveket. A kisfiú nem keseredett el, vidáman keresgélte, arra gondolva, hogy a kavicsok most megtréfálják őket és elbújtak. Néha meg-megállt a kereséssel, mert a kezébe akadtak más érdekességek is. Azzal is gyönyörűség volt játszani. A kislány viszont kétségbeesett. Az nem lehet, hogy ezek a gyönyörű kavicsok egyszer csak úgy eltűnjenek! Hiszen vigyázott rájuk! Keservesen sírdogált, mert a szíve majd megszakadt, annyira átélte ezt a veszteséget. Az angyalok szórakozottan figyelték ezt a dolgot és úgy gondolták, hogy a vidáman játszadozó, keresgélő kisfiúnak újabb és újabb játékokat adva szórakoztatják őt tovább. És így telt, múlt az idő, azokat a nagyobb dimenziókat ő sosem ismerte meg. Annak a sírdogáló kicsi lánynak pedig, aki - úgy tűnik - sírdogálni szeretett inkább, először elvették még a kedvenc kis cipőcskéjét is, és amikor látták, mennyire jól tud azon is szomorkodni, egyszer csak, egy gonosz álom képében megmutatták neki azokat a dimenziókat, amelyeket örökre elveszítettek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
