Belép a templomba. Ujjhegyeit gépiesen meríti a szenteltvíztartóba. Keresztet vet, s alig hallhatóan mormolja: az Atyának és Fiúnak… Egy pillanatra rossz érzése támad, úgy látszik, soha nem fogja elfelejteni, ahogy egyszer ugyanígy, jobb keze ujjait éppen csak belemártotta a szenteltvíztartóba, jobbrafordult, és finom mozdulattal keresztet vetett a mellette álló lány homlokára. Amikor érintette, érezte, a gesztus, és az esti fogadalom örökre szól. Félt, hogy a láthatóan megilletődött lány megérez valamit ebből a lebegésből, megijed annak véglegességétől. De nem, ő csak a számára furcsa szertartástól lett átszellemült. Vallástalansága ellenére őt is megérintette a férfi arcán látható különös mosoly. Mindketten érezték, velük valami visszavonhatatlan történik. Az arcán most átfut egy keserű grimasz, ahogy a régi, öröknek hitt érzésére gondol. A szent tér levegője nyugalmat sugároz, és tudva – ha valahol, hát itt – a templomban van értelme a mindörökkének. A kinti világban, ahol emberi léptékben mérnek, a visszavonhatatlan, alig egy évig tartott. Nem hazudott, csak nem hitt.
Térdet hajt az oltárnak, és ahogy leül a jobboldali padsorba, felidézi egy pillanatra a csalódás múlhatatlan, soha nem enyhülő keserűségét. Leül. Nagyon lassan fordítja fejét a templom falára, a képek felé. Tudja, meg kell győződnie róla, hogy ott vannak-e a Krisztus szenvedéseit ábrázoló képek. Hagyja, hogy az emlékek, erősen és élesen jelenjenek meg lehunyt szeme retináján. A templom tele volt. A ministránsok lengették a rézből készült, láncon függő füstölőket, a frissen szított parázsdarabokra, a kis ezüstkanállal hintett tömjénpor, bodor, kékesszürke füstöt eregetve izzott fel. A padokban ülők közül többen ereszkedtek térdre, s lehajtott fejjel mondták a bűnbánat latin szövegét – „Mea culpa, mea maxima culpa”.
A padsor középső részén kisiskolás fiú próbálta másolni a körülötte térdepelő felnőttek mozdulatait. Közben szorongva lesett a jobboldali falon látható stációk egyik képére. Mindig ugyanarra. A három félelmetes katonára. Krisztus homlokán már ott a töviskoszorú. A képen térdre esve próbál felállni, a hatalmas kereszttel. Két római katona mintha segíteni próbálná a szenvedőt. A kezükben lévő korbács nem ütésre lendül, hanem mintha támasztékul szolgálna, talán a festő ügyetlensége miatt látszik csak úgy, soha nem fog kiderülni. A légionáriusok arcán zavar. Talán szorongó félelem. Talán bűntudat.
A templomban halkan zsongott, a mea culpa. A kisfiú nem tudott elfordulni a félelmetes képtől. Mindig rettegett, ha jött a nagyszüleivel, de nem merte megmondani. A virágosruhás katonától. Szerette volna elfordítani az arcát, de nem tudta. Sírni fog, érezte, mindjárt sírni fog. Mindhárom római légionáriust vörös, barnás-tónusú virágmintás tógaszerű ruhában ábrázolta a festő.
A harmadik katona arca merev, vicsorgó fogai kilátszanak. És a szeme. A kisfiú nézte és öklével, meg-megérintette a mellét és mondta: Mea culpa.
A férfi lassan megtörli, a szemét, nézi a képet, nézi a katonákat, s már tudja, ezért kellett eljönnie, hogy lássa, hogy megbizonyosodjék róla. Ott van. Ahogy Gion regényében, „A virágos katonában” ugyanez, a kép, ugyanez a katona bűvöli a regénybeli fiút. Százszor is olvasta a részletet. Feláll és lassan, nagyon lassan kilép a padból. Megtámaszkodik a padsort díszítő faragott támla csúcsában. Elindul a kijárat felé, visszhangosan koppan a lépte.
Megáll, mély levegőt vesz és már nyugodt lélekkel megy a kapu felé. Újra megnedvesíti az ujjait, visszafordul, és keresztet vet.
Kilép a templom kapuján. A betonból épített sokemeletes házak közt besüt a nap, és jó átnézni a nagy fák lombjain a szűrt, de mégis vakító napfénybe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
