Kiállítás
Az a késő délután jutott eszébe, amikor egy kiállításon női melleket néztek a férjével. A falakon fényképek, ábrák, vonalak, magyarázatok voltak. A női melleket a legkülönbözőbb szempontok szerint kategorizálták. Az egyik falon a különféle mellek egymás mellett, mintha minőségi kategóriákat is jelentettek volna. Nem tudott visszaemlékezni, hogy a rendezők a kis hegyestől a lagymatagon lógóig az idő múlását illusztrálták-e. Az is lehet, hogy a mellek már eredendően felveszik a rájuk jellemző tartást és a létezésükkel, vagyis inkább a születésüket követő tíz-tizenöt év múlva automatikusan besorolódnak ebbe az előre meghatározott osztályozásba.
Akkoriban még semmi jelentősége nem látszott az időnek. Azaz nem volt fontossága. A múlásnak. Más jelentősége volt, mint mostanában. Abban az időben azt sem értette, mit láthat a tükörben, ha fölé hajol. A magazinok tanácsolták, hogy a kozmetikai kezelések megfelelő kiválasztása előtt vizsgálják meg a nők az arcukat. Ha a vízszintesen lefektetett tükör fölé hajolnak, látni fogják, az arcuk melyik területére kell nagyobb figyelmet fordítani a kezelések során. Össze-vissza rakosgatta a tükröt, hogy megfelelő szögből érkezzen a fény és kifürkészhesse, mi a fenéről beszélnek a cikkekben. De nem látott az égvilágon semmit. Csak nemrégiben lepődött meg, amikor eszébe jutott ez a régi ostobaság, és kíváncsiságból megint kipróbálta. Azóta nem volt kedve újra megnézni. Nyugtalan lett, mert fogalma sem volt róla, mióta láthatta volna, amit most látott. A férje pont abból a szögből nézhette őt, ahonnan a tükör, amikor fölé hajolt. Pedig szerették így mindketten. A combjai között erősen szorította a férfi csípőjét. A férje a két tenyerét az ő csípőjére tette, vagy a tenyerében tartotta a melleit, néha felfogta a haját, hogy jól lássa az arcát és a nyakát. De ilyenkor mégis ő irányított. Szerette felegyenesedve nézni a vágyakozó tekintetét, kicsit magát is kínozta ezzel, mielőtt fölé hajolt. Sokáig maradtak így, ütemesen ringatóztak, mielőtt a férfi, anélkül, hogy egy pillanatra is szétváltak volna, egy határozott mozdulattal átfordította és magához ölelte.
Arra emlékezett, neki melyik forma tetszett legjobban. Abban is biztos volt, hogy az övé nem pontosan olyan, de nem volt messze tőle, jobbra, talán a harmadik lehetett.
— Szerinted melyik a legszebb? — kezdte óvatosan. A férje szeme újra végig pásztázta a kínálatot.Viszonylag gyorsan rábökött az egyikre. Nem azt választotta. Ostobaság volt, de neki rosszul esett. Szerette volna, ha éppen azt tartja a legszebbnek, mint amilyen az volt, amit nap, mint nap szeretett. Neked van a legjobb melled a világon, mondogatta neki a férfi gyakran. Persze a szoptatás után tisztában volt mindennel, de akkor mégis elszomorodott. Próbált jó képet vágni ehhez, kényszeredetten mosolygott, amikor egyetértett vele. Hirtelen minden férfi tekintetében önelégültséget látott. Minden férfi szakértőnek tűnt. Az ott lévő nők mintha a kiállítás egy-egy darabjai lettek volna. Utálta ezt a helyzetet.
— Jó ízlésed van, szívem — mondta erőltetett könnyedséggel. Alig várta, hogy végre eljöjjenek a galériából.
Hány év is telt el azóta, tíz, tizenkettő? Ha a melle most belenézne a tükörbe, milyennek látná magát? A meztelen mellét most erősen rányomta a hideg mosdókagyló széléhez. Ez olyan érzéssel töltötte el, mint amit a beteg érezhet a járdán, stabil oldalfekvésben. Szarul van, de mégis van egy kis megállapodottság. A biztonság illúziója. Minden rendben lesz, nyugtatgatják a körülötte állók. Mármint azok, akik egy kíváncsi pillantás után nem sietnek tovább, mert fontosabb dolguk van.
Ha nős férfit szeretsz, valami különös, titkos, meg nem vallott viszonyban vagy a feleségével. Ezt egy könyvben olvasta. Akkor még álmában sem gondolta, hogy előfordulhat velük ilyen. Viszonyuk lett a férjével. Lett szeretőjük, aki vele is titkos kapcsolatba került. Annyira titkos volt ez, hogy ő magának sokáig fogalma sem volt az egészről. De amióta tudja, azóta kiszámíthatatlanul, a leglehetetlenebb időpontokban tör rá ez a hányinger, aztán a szédülés, vagy mindkettő egyszerre.
Ma viszont, a mosdó felett elhatározta, hogy nem lesz rosszul többet. Persze, nem először határozta ezt el, de ma tényleg ésszerűen akart viselkedni. Le kell zuhanyoznia, felöltöznie és kimennie a lakásból. Lehetőleg ebben a sorrendben.
A fehér blúzát vette fel. Magasan begombolta. A fekete szoknyában és a fekete harisnyában úgy nézett ki, mint aki vizsgázni indul. Ha úgy veszi, valami vizsga volt ez valóban, vagy inkább próbatétel. Napok óta először fog kimenni a lakásból.
Nem csak érezte az ürességet, a hűtőben jó ideje tényleg nem volt semmi. Ésszerűnek tűnt, hogy a közeli kávézóban reggelizzen. Már, ha a reggelizés ésszerű, és az előbbi menetrend természetes folytatásának mondható. Egy könyvet is vitt magával, akkor senkire sem kell ránéznie.
Először azt hitte, szerencséje van, mert alig volt ott valaki. De ki sem hozták még a teáját, hirtelen zsúfolásig tele lett a helyiség. Minden asztalnál többen ültek, de legalább ketten. Egy darabig a mellette lévő üres széket bámulta, aztán a nyitott könyvet az ölében. Talán hányni kéne mégis, gondolta.
Egy férfi lépett be. Tétován megállt a kávézó ajtajában, mintha legszívesebben azonnal visszafordulna. A nő a könyvébe mélyedt. Szerette volna láthatatlanná tenni magát, meg a mellette árválkodó üres széket is. Remélte, a férfi arra gondol, hogy az a szék is foglalt, csak a tulajdonosa éppen kiment a mosdóba. De ebben kivételesen nem volt szerencséje. A férfi határozottan közeledett felé. Nem látta. Érezte. Akkor sem nézett fel a könyvből, amikor válaszul, hogy szabad-e a hely, csak intett a kezével. A férfi leült. A nőnek abban a pillanatban lett újra nyilvánvaló mindaz, amit addig sem sikerült elfelejtenie. Meglehetősen tisztában volt a helyzetével. Meglehetősen, ezt a szót undorodva ismételgette magában. A férfi váratlanul rátette a tenyerét a keresztbe tett lábára. A mozdulattól a fölül lévő lába leesett a térdéről. A férfi egy másodpercig simogatta a térdét tovább, majd felfelé indult a combján. Csak éppen egy pillanat volt az egész, mert hirtelen megtorpant. Akkor néztek egymásra először igazán. A férfi elvette a kezét, felállt és kirohant a kávézóból.
A nő szinte hallotta, ahogy a férfi mély levegőket vesz az kávéház üvegajtaja előtt. Aztán ideges mozdulatokkal kutatott a zsebeiben, miközben egy szál cigarettát a szájába vett. Nem volt tüze.
Nincs semmi
Az örökös kialvatlanság, lehangoltság ott felejtett maszkként ragadt az arcára. Folyamatosan dohányzott. Rendszerint a még égő csikkről gyújtotta meg a következő cigarettát. Büdös volt a sok bagótól. Forgatta a szájában a nikotin ízű nyálat, szíve szerint nagyokat köpött volna, de sosem tette. Nem azért, hogy mit szólnának mások. Az embernek legyen tartása. Hangosan krákogott ilyenkor. Időnként ivott is, de azt inkább csak az estékre tartogatta. Ha több csúszott le a torkán, mint amit előzőleg eltervezett, az éjszakák kibogozhatatlanul összekeveredtek a nappalokkal. Általában kevesebbet tervezett. Az elviselhetetlen fejfájás és szédülés a marékszámra szedett gyógyszerektől sem csökkent. Ilyenkor napokig ki sem mozdult a lakásból. A telefont nem vette fel, bár néha hallotta hosszan csengeni. Nem ismert senkit, akinek a hívása veszteségként érte volna, ha elmulasztja. Mostanában már egészen biztos volt abban, hogy a felesége nem telefonál. Már nem. Pedig néha gondolt rá. Úgy, mint aki elhagyta. Ezt akkor fogalmazta így, amikor igazán sajnálni akarta magát. Nem volt egyértelmű, mi történt. Az asszony szerint ő ment el, már régen. Az anyja szerint magának csinálta. Két év eltelt azóta. Eleinte élvezte. Nincs kötöttség, nincs számonkérés. De ahogy múltak a hónapok, úgy érezte, nincs semmi. Csak a fejfájás, a gyógyszerek és a cigaretta.
A nőt a kávézóban látta meg. Pontosabban az egyetlen asztalt vette észre, ahol üres széket látott. Még otthon elhatározta, hogy itt fog reggelizni. A szájában érezte a sajtos kifli és a kávé ízét. A bejárat előtt mégis hosszan morzsolgatta az ujjai között az elszívott cigarettát, mielőtt rászánta magát, hogy bemenjen. A csikket sosem hajította a földre. Most is a közelben lévő sárga szemetesbe dobta, mielőtt benyitott. A hely zsúfolásig tele volt. Az nem lehet, hogy egyszer a büdös életben így eltervezett valamit, és most kiódalogjon, dolgavégezetlenül. Bár, jó ideje leszokott a rendszeres evésről, hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy lemondjon a reggelijéről, aminek gondolatban már neki is látott. Csodálkozott, hogyan fér el a szájában egyszerre a kiköphetetlenül felgyülemlett kátrány és a sajtos kifli íze a kávéval.
A nő egyedül ült a hatalmas teáscsésze mellett és könyvet olvasott. Neki ugyan semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megszólítson egy idegent, ez azonban elkerülhetetlenné vált, ha a nő mellett lévő üres széket akarta elfoglalni. És mi van, ha a nő nincs egyedül? Könnyen lehet, hogy a férfi, akivel érkezett, éppen csak kiment a mosdóba. A nő ahhoz a magas, nagyhangú pasashoz is tartozhat, aki a pultnál magyaráz. Az az ellenszenves alak a barna bőrkabátjában nyilván nem bírta kivárni, hogy a pincérnő odamenjen hozzájuk. Ezért türelmetlenkedik a pénztárgép közelében, hogy fizessen. Ezeket a lehetséges akadályokat néhány másodperc alatt felmérte. Nem akart hibázni. Már az is tévedésnek tűnt, hogy bejött ide. Ha már itt volt, a legfontosabb az lett, hogy az asztalt, ami felszabadulhat, vagy csak egyszerűen nem teljesen kihasználtan állt a kávézó bal, hátsó sarkában, megszerezze. Vagy, ha nem is az egészet, de legalább azt az üresen álldogáló széket, és az asztal egyik sarkát, amin éppen elférhet a kávéscsésze, meg a kis, fehér tányér a kiflivel. Közben a bőrkabátos elindult az ajtó felé. A nő rá sem hederített, és ha jobban megnézte az ember, nyilvánvaló lett, hogy nem várt senkit. Látszott rajta, hogy egymaga van. Elmélyülten olvasott, a hatalmas teáscsészéje magányosan gőzölgött az asztalon. Márpedig minden teáscsészéhez tartozik egy másik pohár, vagy csésze, ha az ember tartozik valahová. Ahogy közeledett az asztalhoz, egyre élesebbé vált a nő kontúrja, kivehető lett az arca, az orra mellett látta az apró szeplőket. Arra gondolt, a kávésbögréjét a nő teáscsészéje mellé akarja tenni. Lazán próbált odaszólni, leülhet-e. De csak krákogni tudott. A nő szinte fel sem nézett a könyvből. Az üres szék felé mutatott. A mutatás persze elutasítás is lehetett volna, de ő nem úgy értette. Szóval leülhet végre, gondolta.
A nő így már nem egyedül volt a kávézó sarkában, vagyis szinte nem egyedül. A bögréjében a tea még mindig elhagyatottan hűlt az asztalon. A pincérnő két asztallal odébb vihorászott egy kisebb férfitársaság mellett. Hosszú haját időnként hátra dobta. Ilyenkor feltűnően himbálóztak a fülbevalójának ezüstszínű foglalatából kilógó rózsaszínű tollak. Az asztaltársaság hangosan nevetett. Sosem kapja meg a rendelését, amit még le sem adott, gondolta a férfi. A mellette ülő nő nem venne fel ilyen rózsaszínű, tollas fülbevalót. Nem illene a magasan begombolt fehér blúzához. Nem illene a magasan begombolt testtartásához, a finom, apró ráncokhoz a szája szélén, a vékony, hosszú ujjaihoz a nyitott könyvön, a festetlen körmeihez. A nőnek méz illata volt. A férfi kissé hátrább tolta a székét, így közelebbről tudta megnézni a nő hosszú combjait a fekete harisnyában. Szerette volna megszólítani, de mit mondjon, ha végül beszélgetni mégsem akar. A nő a lábait keresztbe tette, ő meg a felső térdére fektette a tenyerét. A mozdulattól a lábak lesiklottak egymásról, a keze akadálytalanul csúszhatott felfelé. A saját mozdulatával egyidőben tudta, kicsit elsiette a dolgot. Meglepődött, mert a nő nem tiltakozott. Az ösztönei most mégis azt súgták neki, ebből az egészből nem lesz semmi Visszahúzta a kezét. A nő felemelte a fejét a könyvből. Akkor néztek először igazán egymásra.
El is felejtette, hogy eredetileg reggelizni jött. Nézte, de már nem látta a hosszú, fekete combokat. Emlékezett rá, hogy az előbb a poharát a gőzölgő teásbögre mellé akarta tenni. Talán, két perc telt el azóta, hogy ezt először kigondolta, bár úgy tetszett, az idő azóta nem múlik. Eleinte élvezte, de, ahogy teltek a pillanatok, úgy érezte, jobb, ha nincs semmi. Két, csak félig létező, gőzölgő bögre egymás mellett…a párától fuldokolni kezdett. A pincérnő még most is a szomszéd asztalnál nevetgélt. Sosem kapja meg a rendelését, gondolta a férfi. Forgatta a szájában a nikotin ízű nyálat, és köszönés nélkül kiviharzott.
Eredeti megjelenés: Spanyolnátha Művészeti Folyóirat, 2018. 3. szám (XV. évfolyam)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
