Irodalmi Szalonna

          A kórteremben négy ágy volt, a bejárattól jobbra WC, balra a zuhany. Tisztítószer és vizeletszag keringett a levegőben, ami az urológiai sebészeti osztályon természetesnek mondható. Csütörtök délelőtt, műtéti csúcsidőben minden ágy foglalt volt, estére sem változott a helyzet. Az érkezés, az első nap a legnehezebb és persze a műtét utáni, amikor az altató, a fájdalomcsillapító hatása elmúlik, és lecsap a szörnyű, éles fájdalom.

A plafonon tíz másodpercenként sárgás, fénypászma futott az ajtó felé. A mozgó fénycsík a késői órán a kórház előtti főúton elhaladó autók lámpáiból vetődött a kórterem falára. Világítótorony, a remény irányfénye, a menekülési útvonal.  Ez volt az egyetlen kapcsolat az egészségesek világával.  

     Rossz éjszakájuk volt: ketten műtétre vártak, és az éjszakás nővértől kért altatóval sem tudtak rendesen aludni. A baloldali kettes ágyon fekvő Laci bácsinak rémes fájdalmai voltak. Halkan nyöszörgött. Gyűrte magán a lepedőt, lábával nagyokat kaszált a levegőben. Öregesen ápolatlan talpán a bőrkeményedések körvonalait megvilágította a folyosóról beszivárgó fény. Az állványon lévő tasakból lassú cseppekkel folyt az infúzió.  

 A doktor részletesen ismertette Laci bácsival is, a családdal is az operáció menetét és a gyógyulás esélyeit. Mondta, hogy a műtét utáni napokon nagy fájdalom várható. A közel nyolcvan éves férfi péniszére nőtt daganat leszedése komoly feladatot jelent a gyakorlott sebész számára is.

Laci bácsi nem tulajdonított jelentőséget az évekkel ezelőtt jelentkező fájdalmaknak, sem az egyre feltűnőbb kinövésnek. Úgy mondogatta a családnak nevetve:

– Édeseim én már csak pisilésre használom, arra meg még jó lesz egy darabig. Ha majd kell, meggyógyítanak az orvosok, ha meg nem… – Itt mindig abbahagyta. Most aludt.

Tegnap a műtétről beszélt, ahogy itt ilyenkor mindenki:

– Tudják, én nagyon bízom a főorvos úrban, a főorvos úrnak arany keze van!  –  Ahogy mesélt, látszott, milyen nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a nagy presztízsű Urbán főorvos operálja.

– Meg aztán mi mást is tehetek? Jön a karácsony is… – ezt nem fejezte be.  –  Jó, hogy bejöttek a gyerekek, odaadtam a fiamnak a régi zsebórámat, mindig nagyon vágyott rá, most már az övé. Mondtam neki, hogy ez a karácsonyi ajándék, vagy – nagyot nyelt – ez az örökség. Majd csak lesz valahogy!   

 A szoba közepén mértani pontossággal, minden ágytól azonos távolságra egy széken ült a férfi. Igazából azon kívül, hogy ilyen későn is ott volt, semmi különös nem volt rajta. A ruhája, arca, haja hétköznapi. Annyira az, hogy az ilyen emberre mondják, megjegyezhetetlen, annyira átlagos. Az egyértelműen látszott, hogy nem beteg.

Az orra tövétől két, feltűnően mély barázda kerítette színtelen, éles, vékony száját. Keserű, valahogy szomorú kifejezést kapott ettől az arca. Egyenesen ült, kezét lazán az ölébe ejtve, de mégis feszes volt a tartása.

Egyik betegre sem nézett, mégis úgy látszott, hogy semmi másra, csak a négy betegre figyel. Ez is furcsa volt, olyannak látszott, mintha hallana, látna valamit, amit itt a kórteremben rajta kívül senki.  

 A baloldali egyes ágyon fekvő – hatvanat nemrég betöltött – Gyuri horkanva ébredt Laci bácsi nyöszörgésére. Átszólt a másik oldalon fekvőknek.

– Nagyon szenvedhet.

A köpcös, egy közeli kisvárosban élő cukrász mester, hólyag daganatától remél szabadulást. A sokadik műtét már alaposan lelohasztotta – eleinte kimeríthetetlennek hitt – bizalmát, és lassan ledarálta bátorságát is. Kikászálódik az ágyból, s odamegy a bácsihoz. Fölé hajol, papírzsebkendőt keres. Lassan, nagyon óvatosan megtörli az öreg verítékes homlokát.

– Hívom a kislányt!

Alig kerüli el a szoba közepén álló széket, mintha nem is látná a rajta ülő férfit. Megy a félig nyitott ajtóhoz, s kiszól. A szalmiákra hasonlító, minden takarítás ellenére fojtogató vizeletszag, mely a télesti ködhöz hasonlóan telepedett a szobára, most újult erővel kavarodott fel Gyuri mozgásától. A megszokhatatlan fájdalomhoz hasonlóan ez volt, ami legjobban kínozta a betegeket.

Az ajtó kinyílt, a lopott percek álmától gyűrött arcú Éva nővér tapintatos csendben lépett a kórterembe. A középen ülő idegen nem mozdult a széken, csak a lábát húzta egy pillanatra maga alá, hogy a fehér nadrágos, fáradtan is csinos nő zavartalanul léphessen az ablak alatti ágyhoz.  

– Elég lesz ez a fény – nyugtázta Éva hátra pillantva a folyosó felé – az injekcióhoz. A fecskendőt a balkezében tartotta, lepattintotta a fiola tetejét, és a tűt a branülbe illesztette, azon keresztül nyomta az alig néhány cseppnyi opálos gyógyszert a beteg karjába. A széken ülő közömbös arccal nézte a szakszerű beavatkozást.

A fájdalomtól feszült, félálomban lévő beteg ajkán és egész testén borzongás futott végig. A „mennyország könnyei”, egyszer így mondta egy napok óta jajgató, az elviselhetetlen fájdalomtól eszét vesztő beteg a morfin származékra.

A nővér azóta mindig így gondolt a nagy útra készülők számára készített gyógyszerre.  Sietve hatnak a cseppecskék, hála érte!

Figyelmesen nézte az öreg arcát, ahogy a másodpercig tartó remegés elmúlt, izmai ellazultak, gyorsan mélyülő, most már nyugodt álomba merült. A remegést mosollyal nyugtázta, ismerte a hatást, az éber betegek ilyenkor szokták mondani, hogy olyan, mintha a Jóisten a tenyerével simítaná el a fájdalmat.

Az idegen is megváltozott a széken, az eddigi feszes tartásán lazított.

A nővér állt a szoba közepén, álmosan hunyorogva nézett körbe az ágyakon. Az ülő férfire pillantást sem vetett. Zárt szájjal ásított, intett a még éberen figyelő betegeknek.

– Most már maguk is aludjanak, hogy hamar mehessenek haza! Mindjárt itt a karácsony! – Halkan húzta be az ajtót, egy kis rést hagyva, hogy a felriadó szenvedő ne a rémekkel teli sötétben forgolódjon.

Egy pillanatra visszafordult, mintha az idegent nézné, aztán rántott egyet a vállán és elment.

A széken ülő férfi, mint az imádkozók, az ujjhegyeit gondosan összeérintette és begörbítette. Maga elé nézett, mintha várna valamire.

Furcsa volt, nem látszottak, talán nem is voltak erek a finom, hosszú ujjú kézen. A vékony, áttetsző bőrön márványosan játszott az ablakon beverődő éjszakai fény.