Irodalmi Szalonna

van nálunk, hazaért ugyanis a gyerek az edzőtáborból, és a táskája sarokba hajítása és a cipőlerúgás közötti mintegy négy másodpercben kifakadt, hogy itt egyszerűen nem lehet élni.

Nem lehet élni, mert. Nincs egy üres felület a lakásban, mindenhol egymásra halmozott tárgyak, avulás, halálhörgés, siralom. „A múltkor, amikor feljött a Kristóf, tökre kellett szégyellnem magamat miattad, mert a hintaszékben ott voltak a ruháim, amiket még mindig nem vasaltál ki.” „Már ne is haragudj, de a te vendégeidet miért az én szobámban fogadod?” „Most nem erről beszélünk, Anya, egyébként, ha nagyon tudni akarod, azért, mert nem volt kedvem rendet rakni magamnál.”

Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok nyitott a kritikára. Hamar kiderül azonban, hogy a selejtezés kizárólag az én tulajdonaimra vonatkozik. A malomkerékméretű, egyetlen egyszer sem hordott szalmakalapra, a negyvenhárom darabos játékkonyha-készletre (utoljára mozdítva általános alsó tagozatban), az egyenesen Amerikából érkezett, kéttenyérnyi műanyag madárpókra például nem. Ezek ugyanis nem foglalják a helyet, ellentétben az én hat pár színes neccharisnyámmal, ami „Idén még egyszer se volt rajtad, Anya.”

„És ha már itt tartunk”, folytatta a gyerek, „időszerű volna egy festés”. A konyhában, az előszobában és a nappaliban. Apropó, a kanapé áthúzását intézem már? Asztalossal beszéltem? Mellesleg, ha rajta múlna, egy füst alatt a padlólapot is kicseréltetné, és szerinte kéne egy új tűzhely is, hát hogy néz már ki ez a tizenhároméves.

Ezen a ponton kénytelen voltam félbeszakítani, és megkérni, látogasson el az apukájához, hadd örüljön ő is, hogy megjött a lánya az edzőtáborból.

Cserébe nyertem magamnak egy fuvart a város másik végébe, előtte persze két fordulóban levihettem a bőröndöket a kocsihoz, amit az öcsémtől kértem kölcsön külön erre az alkalomra. Csak tíz percnyire lakik, annyit még fagyos szélviharban is tudok sétálni.

Így aztán már második hete lomtalanítok. A könyvtár szabadpolcán hagyok egy halom könyvet. Megunt ruháimat rásózom a rokonságra. Kidobom a régi mosógép és a porszívó használati útmutatóját. Óriási önismeretről téve tanúbizonyságot belátom, hogy a tizenhat éve megrajzolt szabásmintákból most már sosem fogok elefántformájú fürdetőkesztyűt varrni. Körbe érdeklődök, kinek van szüksége az ismeretségi körömben három zsák anyagmaradékra. (Tényleg, kinek?)

A pincében nem kell selejtezni, a tavalyi csőtörés gondoskodott a szanálásról. „Fogd fel a jó oldalát”, mondta a gyerek, amikor a tönkrement holmijaink felett keseregtem, „így legalább, ha majd meghalsz, annyival is kevesebb gönccel kell vesződnöm.” A jó oldalát fogom fel.

A fényképek válogatása közben elfog a nosztalgia, majdnem elfelejtem visszavinni az alvásmonitort a Klinikára. Az asszisztensnek a lelkére kötöm, a kiértékelésnél vegyék figyelembe, hogy hajnali háromnegyed kettőkor nem infarktust kaptam, csak felhívott a lányom, akit hazafelé menet az apjához rossz helyen tett le az éjszakai busz, és húsz percet kellett gyalogolnia egy teljesen elhagyatott részen át. „Miért nem apádat hívod, hogy menjen eléd?” „Mert ő alszik ilyenkor.” Tizennyolc percen át szóval tartottuk egymást (én mondjuk nem voltam túl beszédes), már az utcájukban járt, amikor utolért a második szívroham: férfihangokat hallottam, meg hogy a gyerek válaszol valamit. „Ki van ott? Kivel beszélsz? Hallod? Mi van, mondjad már! Halló! Halló!” „Jaj, nyugi Anya, mit parázol mindig, csak két pasi megállított cigarettáért, direkt mondták is, hogy nem kell félnem tőlük.” Ha bevonják a jogosítványomat a vérnyomásom miatt, én esküszöm megnyúzom ezt a kölyköt.

Selejtezel? kérdi az apja, mikor a gyerek után végre ő is felér a negyedikre a bőröndökkel. Az első izzadtságcseppek már az állánál járnak, a jobb szeme sarkában ugrál az izom. Hosszú évek alatt sem volt képes megérteni, miért kell a gyereknek mindig a teljes ruhatárával utaznia, mint a világkörüli koncertturnéra induló Céline Dionnak. Ha egyszer végre megfejtem a rejtélyt, elmagyarázom neki is.

„Akkor azt a két lepedőt elvihetem?” túr a lomok közé. „Jó lesz holnap, a kandallósoknak a szétszedéshez.”

„Elromlott a kandalló? Az a szép, amit tavaly csináltattatok?”

Most a szája szélén is rángatózni kezd egy izom. „Dehogy romlott el. Csak a lányod szerint nem illik a nappali koncepciójába.”

„Ha én nem lennék, egyikőtök se jutna ötről a hatra!” kiabál ki a gyerek birodalmának csukott ajtaja mögül.

Az apja szeme résnyire szűkül, orrcimpája megremeg. Indul a keze a kilincs felé, de félúton megállítom: „Ugyan, hagyd rá! Inkább igyál egy teát, amíg keresek zacskót a lepedőknek.”

Figyelem az arcát, búcsúzáskor már alig tikkel.