Irodalmi Szalonna

A tea mellé Alice eredetileg egy kis madeleine-nek nevezett süteményt akart hozni, olyat, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjban lenne kisütve. A boltban, ahol a sorban egy feltűnően ízléstelenül felöltözött asszony mögött várakozott, hallotta, hogy a nő ugyanabból a süteményből kért. Már alig volt néhány darab, így éppen elfogyott Alice orra előtt. Bosszankodott ezen, mert szinte érezte a szájában elolvadó morzsákat, ahogy az ínyéhez érnek. Ránézett a kezében gyűrögetett fényképre. Ettől minden vér a fejébe tolult újra, épp úgy, mint fél órával korábban, amikor először meglátta. Bármennyire is felindult volt, megállapította, hogy a reggel csináltatott francia manikűrje ma is jól sikerült, és neki, ugye, az öltözéke is a legutolsó francia divat szerint tökéletes. Amikor látta, hogy az eredetileg kinézett süteménynek már nyoma sincs, a pultban árválkodó franciakrémesből kért helyette.

A lakásba belépve Théo, a francia bulldog, farkcsóválva fogadta. Alice-nak most nem volt kedve viszonozni az állat lelkes üdvözlését.  Ledobta a kabátját és a krémest az előszobában álló egyetlen, art deco stílusú székre, és egyenesen a hálószobába ment. Először arra gondolt, jó lenne megszabadulni a csinos, de meglehetősen szűk szabású francia kiskosztümjétől, de erőtlenül leroskadt a franciaágyra.  Nem sokáig bírta a lakás fullasztó levegőjét, erőt vett magán, felállt, és kinyitotta a franciaerkély ajtaját. Érezte a közeli étteremből felszálló francia hagymaleves illatát, ami hamarosan az egész szobát elárasztotta. Megtántorodott, de idejében elkapta az erkély korlátját.  Amikor csillapodott a szédülése, becsukta az erkélyajtót, leült a legközelebbi fotelbe. Megakadt a szeme a tévén, ami talán akkor kapcsolódhatott be, amikor kifulladva az ágyra roskadt, és ráült a távirányítóra is. Ezt a filmet már unalomig ismerte. A filmben Michel, a kisstílű autó tolvaj, aki az amerikai gengsztereket próbálja utánozni, éppen meglátja a nőt, aki majd a rendőrök kezére adja.

Alice hallotta, ahogy fordul a bejárati ajtó zárjában a kulcs.

– Gyere csak, gyere, Pierrot  – gondolta Alice. Még mindig mozdulatlanul, ölében összekulcsolt kezekkel ült a fotelben, markában szorongatta a fényképet, és nézte az ajtót.

– Helló szívem! – harsogta Pierrot, amikor gyanútlanul belépett a hálószobába, kezében egy üveg Mumm Cordon Rouge Brut Magnum pezsgővel. A férfi azzal a magabiztossággal jelent meg most is, mint aki meg van győződve arról, hogy a személye láttán mindenkin bűvös öröm árad el, és ez az öröm azonnal közömbössé teszi az embereket, különösen a nőket az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatva, éppúgy, mint a szerelem. Mint hogyha a jelenléte megtöltene mindenkit értékes eszenciával, minimum olyasfélével, mint amit Dom Benoit és Jean-Jacques testvér alkotott: jobban mondva, meg volt győződve arról, hogy az esszencia éppen ő maga.

– Mi van veled, édesem, úgy nézel ki, mint akin végig vonult az egész francia forradalom – jópofáskodott Pierrot, bár az igazság az, maga is erőltetettnek érezte, amit mondott. Meglepődött, mivel Alice nem viszonozta azt a híresen édes, francia csókját.

Mintha csak erre a kérdésre várt volna, Alice fékevesztett fúriaként ugrott fel a fotelből, és a férfi orra elé dugta a kezében gyűrögetett fényképet.

– Ki ez a nő az öledben Pierrot? Tudni akarom! Válaszolj azonnal!

A férfi érezte, hogy szinte történelmi ez a pillanat, ha már a francia forradalmat emlegette, mert életében először elakadt a szava. A felesége gazdag családjára és Alice rengeteg pénzére gondolt. De csak egy villanásnyi ideje maradt erre, mert a felesége toporzékolva folytatta.

– Bolond vagy Pierrot? Nézd meg, hogy van felöltözve ez a nő! Hát nem látod, ennek a némbernek egyáltalán nincs stílusa? – ordította Alice.