Irodalmi Szalonna

Attól kezdve a villamos nem volt hajlandó megszólalni.

A konfliktus azzal kezdődött, hogy a budai megállóban álldogált. Úgy általában ez még nem kelt nagyobb feltűnést, mondhatni viszonylag megszokott esemény a városban. Most sem rögtön okozott fennakadást. Fiatalok egy kisebb csoportja egymást lökdösve furakodott fel az első ajtaján. Berohantak a kocsi közepébe, aztán néhányan dulakodni kezdtek a közeli ülőhelyekért, végül egymás ölébe ülve hangoskodtak. A kissé előrébb ülő és kimerülten szuszogó özvegy Adamér Ernőné, aki – nehéz csomagjai ide, vagy oda – néhány lépést futva kényszerült megtenni, mert biztosan el akarta érni a járművet, méltatlankodó tekintettel figyelte a rendetlenkedő ifjúságot. A már korábban ott tartózkodó Babcsány János, nyugdíjas közös képviselő, láthatóan egyetértett özvegy Adamérné rosszallásával, amit az idős hölgy szeméből olvasott ki.

A villamos végében az utolsó pillanatban felugró, nagydarab, kutyás nő és egy másik, testes asszony között kisebb szóváltás kezdődött. Az nem igaz, hogy csak másokon átgázolva lehet felszállni egy rohadt villamosra! – méltatlankodott a kutya nélküli. Nyilván nem csak, ha bentebb vinné azt a nagy, kövér seggét – mondta a kutyás. Vigye odébb ezt a büdös dögöt! – húzott elő egy újabb, hatásos érvet a testes asszony. Ezen a gondolatmeneten elidőztek még, a körülöttük állók egyre zajosabb véleménynyilvánításának közepette. A szokatlanul bátor utazóközönség határozottan két pártra kezdett szakadni, és a pártosodás gyorsan terjedt a jármű eleje felé.

Na, elindulunk már végre? – bökte oda a villamosvezetőnek Babcsány János, aki a kialakult vitában nem akart állást foglalni.

A vezető nem válaszolt. Szemeit meresztgette a legközelebbi lámpaoszlop felé. Mintha Aranka, a volt felesége suhant volna át a síneken abban a csinos, nefelejcskék kiskosztümben, amit annyira szeretett rajta. Persze most sem volt egyedül. Az a férfi a derekánál ölelte át, és együtt lebegtek, szinte az orra előtt. A vezető a keze fejével letörölte a homlokán kiütköző verejtéket, és egy pillanatra összeszorította a szemét, amelybe ferde tűket szúrt a téli napfény. Mire kinyitotta, a káprázat eltűnt.

Lehet, hogy már nem fiatal, de azért még elég jól bírja magát – gondolta, miközben kiegyenesítette a derekát. Belenézett a hatalmas visszapillantó tükörbe, és ismét megnyomta az ajtózáró gombot. Az ajtók most sem csukódtak be.

Ez hihetetlen! – méltatlankodott özvegy Adamérné.

A vezető megint megpróbálta becsukni az ajtókat. Maga is meglepődött, mert most sikerült. Nagyot sóhajtott és éppen elindult volna, amikor az ajtók újra kinyíltak.

A villamos éppen szólni akart, hogy várjanak még néhány percet, mert a magas férfi, barna bőrdzsekiben, kezében egy szál vörös rózsával még nem érkezett meg. Márpedig ezen a napon, éppen ebben az időpontban, évek óta, minden héten jönni szokott. Az ajtó ismételt kinyitására azonban olyan impertinens megjegyzések záporoztak mindenhonnan, hogy nem jutott szóhoz. Az a körülmény, miszerint a két pártra szakadt utazóközönség egy emberként szidni kezdte őt és a béna vezetőt is, még nem rázta meg különösebben. De az, hogy a vezető, kalapját hozzávágva a vezérlőpulthoz, felugrott a vezetőülésből és szitkozódva rángatni kezdte az első ajtót, majd leszállt, és a megállóban rugdosni kezdte, már nagyon rosszul esett neki. Először arra gondolt, talán csönget egy kicsit. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Akkor határozta el, hogy nem szólal meg. Duzzogva kikapcsolta az első lámpáit is.

Később, az Északi Járműjavító műhelyében az egyik pesti útvonalon szolgáló kollégája hajszálra olyan utasra vélt emlékezni, mint akit ő várt. A férfi vörös rózsával a kezében mostanában Pesten, éppen az ellenkező irányba szokott közlekedni – mesélte, bár nem volt teljesen biztos magában.

A budai villamos viszont egészen biztos volt abban, hogy az öreg, két forgóvázas pesti járat téved, de nem kívánt vitába bocsátkozni.