Nagyot rúgott a vastag, szőrös, rózsaszín-macikás, lábára tekeredett takarón. Megpróbált szabadulni. Minden reggel ez van, a meleg, meg a gubancolódás. Megfordult, tiszta nyál a kispárnája. Még ez is. Lassan keremaringózott a duplára dagadt nyelvével a kiszáradt, rossz ízű, mit rosszízű, büdös szájpadlásán. Próbálta megnedvesíteni. Tudta a nyomorult az okát, persze hogy tudta. A rohadt sok tegnap esti becherovka, meg a sör. Ettől savanyú és ettől büdös. Mert vitathatatlanul az volt.
Tovább igazgatta a hülye takarót a hetvenkilenc darab rózsaszín macikával, mert tudta, hogy pontosan annyi van rajta. Egyszer megszámolta. Mariskától kapta. A sörgyárosné éves sörvedelő versenyének első díja volt. Ki is nyerhette volna más? Mindenki rajta röhögött. Aztán egyszer kipróbálta, s rájött, hogy finom, puha, s meleg is. Azóta ezzel takarózik. Senki nem röhögi ki ezért, mert senki nem látja. Sajnos. Elég baj ez, már legalább két éve nem volt alatta nő, még átmenetileg sem.
Így aztán az ember lehet nyugodtan büdös. Valamilyen Ladányi nevű magyar, vagy lengyel, a visegrádi négyekből – ezen röhögött – való költő írta az „Agglegények panasza” vagy ilyesmi című versében hogy:
„ma nem mostam lábat,
tegnap sem mostam lábat,
de hát
nem is olyan sokat megyünk
mi agglegények
nők után
hogy mindennap lábat kellene mosni…”
hát így… megint röhögött. Lassan a nyál is megindult a szájában. Elég szar, hogy így van, ha nem így lenne, már ezt a röhejes plédet is kivágta volna a francba. Ha jól belegondolt az utóbbi időben már a szokásos reggeli merevedése is elmaradt. Minek is kepesszen szegény használatlan „kisgregor”, lassan nyugállományba is vonulhat. Tessék, milyen irodalmias reggelre ébredtünk, kedves Samsa úr. Elégedetten nyögött s újra megfordult.
Kurva jól kezdődik a napom, gondolta. Az ablak felé hunyorgott, lassan verítékezett az üvegen a pára, kinn már megint esett a havaseső. Legalább hó lenne, vagy eső, de ez a se-se. Ezt a taknyos szart, ki nem állhatta. Mozdulatlanná merevedett arca röhejes fintorba rándult, mi a nyavalya ez a büdös? Ráeszmélt, hogy mióta kinyitotta a szemét ezt érzi. Nem lehet, hogy erre a förtelmes ájerre ébredt. Mi a franc ez? Lassan, gyanakodva próbálta meg izzadt, borostás arcát a hónáljához tornázni. Ez baromi büdös. Tök izzadságszagú vagyok. Forgatta a fejét és felkönyökölt. Némi bűntudattal konstatálta, hogy már megint szanaszét hevernek az üres sörösüvegek. Meg a háromnapos likőrösök is.
De a szag okára, nyomára nem talált, csak az erejére. Az van neki, ez förtelmes, ilyet talán még soha nem is érzett.
Aztán meglátta.
A rohadt életbe, ez mi a szar? Ekkora bogarat még soha sem látott. Érdeklődve bámulta, az volt a legfurcsább, hogy nem ijedt meg tőle. Helyre kis dög volt, legalább harminc centis, erős test-felépítésű, mondhatni izmos dög. Nyolc lábából négyet maga aláhúzva üldögélt, hibátlan potrohán bágyadtan (az eszébe jutott szón, elröhögte magát) csillogott a prágai január döglődő, ködös napfénye.
A válla fölött lassan hátrasandított. A jövevény békésen üldögélve szemlélődött, s ügyesen próbálta magához ölelni a „férfiasan tökéletes”- Wilkinson dezodoros palackot. A próbálkozás nem volt eredménytelen, a palack körül jó félméteres körben csillogva gyöngyözött a szőnyeg kopott szálain a trutyi.
Megvan. Egy pillanat alatt megvilágosodott Gregor elméje. Ez a rohadék magára akarta fújni a dezodort. A bogár testszaga, na meg az ágyból áradó emberszag erotikusnak nem nevezhető elegyet alkotott.
A dezodoromat, a rohadék. Beköltözik hozzám, na jó legyen, talán szolidarításból be is fogadnám. De ez már az intimszférám olyan mértékű megsértése, amit toleráns, PC polgárként sem kell eltűrnöm. Két határozott lépéssel, minden illendő megfontolás, átgondolás - s lássuk be nem kis dolog a bogár méretét tekintve, - félelem nélkül, a főbérlő jogos öntudatával közelített a tisztálkodó vendéghez.
Határozott és lendületes, föntről lefelé irányuló (pontosan 90 fokos szögben) erőteljes toppantással rátaposott a hívatlan jövevényre. Halk, mondhatni diszkrét reccsenéssel némi, a várhatónál csekélyebb nedvességet eresztve a lény szemrehányó észrevétel, s egyéb hangok hallatása nélkül kimúlt.
Gregor Samsa ismerjük el, hogy eléggé meglepő módon, a jogosan elvárható otromba káromkodások nélkül tette mindezt a horrorisztikus cselekedetet. Nem szólt semmit, elégedetten és gondosan, az óramutató járásával megegyező irányú, körkörös mozdulatokkal letörölte a maradványokat a félretaposott papucsáról az öreg, rongyos szőnyeg szélébe, majd görbe háttal lassan elindult a klotyó felé. Nem csukta be az ajtót, hosszas csönd után nyögdécselt, s kihallatszott, ahogy elindult a bizonytalan csörgedezés, majd a megnyugtató csobogás.
– Na, még ez is, a kurva prosztata!
A WC kis, maszatos ablakán át rálátott az öreg zsinagóga héber betűs órájára. Silabizálta, ahogy szokta.
– Biztos szegény Kafka mester is ezt bámulta néha a másodikról – gondolta.
Eredeti megjelenés:
Nyugatplusz – Irodalmi folyóirat 2020.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
