Irodalmi Szalonna

Azt kiabálták, hogy izzó vaslemezre fektették, de hirtelen hűs forrás fakadt a lába alatt. Aztán tüzes kemencébe vetették, ahol azonnal szellő támadt. Én is éreztem a szelet, mert egyre erősebben fújt, és csak mosolyogtam, ahogy a szárimat lobogtatta.

A tömeg hiába ordibált, ujjongott, nem álltak meg, tovább kínozták. Arra akarták kényszeríteni Tamást, hogy egy bálványszobor előtt imádkozzon. Nagyanyám úgy szorította a kezemet, hogy felszisszentem, aztán csend lett. Minden lélegzetet hallottam. Tamás lassan letérdelt, súgta nagyanya, majd érces hangját jól hallottuk: imádlak, Jézus, én Uram, Istenem. És ebben a pillanatban úgy olvadt el a fémbálvány, mint a viasz, suttogta a derekamat átölelve a húgom. Hurrázás, hujjogatás, aztán mintha elvágták volna a félelmetes lármát. Azt kiabálta apám, ha beleszerettél Tamásba, bolond vagy. Bolond és vak, mert nem látod, és mégis szereted. Valójában nem tudtam eldönteni, Tamást szeretem-e vagy azt a különös Istent, akiről beszélt. Nem láttam egyiküket sem, mégis boldog voltam, és már az sem fájt annyira, hogy apa haragszik, mert ugyan mit kezd egy vak lánnyal, akinek a Tulasi nevet adta. A Tulasi jelentése istennő, és amíg Tamással nem találkoztam, szégyenkeztem a nevem miatt. Talán féléves lehettem, amire észrevették, hogy nem látok. A két bátyám után hiába örültek hát a kislánynak, mert az alkirály lánya nem lehet vak! Csak a nagyanyámnak köszönhettem, hogy életben hagytak. Apám könnyen vetett bárkit börtönbe, azt beszélték, egyszer maga szúrt le egy építőmestert, mert nem találta elég ragyogónak a palota aranyozását.

Azt kiabáltam, hogy apa a bolond, ha nem hiszi el, amit Tamás mond. Mert az az igazság, hogy Tamás maga érintette az Istene sebeit, hogy ez az Isten engem meg fog gyógyítani. És ha nem is ép a szemem, nem volt és nem lesz bennem ennél nagyobb világosság, mert már nem szégyenkezem a nevem miatt, sem azért, mert annyira sajnáltam magam eddig, hiszen ki örül egy vak lánynak, aki semmire se jó.

Azt beszélték Tamásról, mikor megérkezett a városunkba, hogy egy csodálatos kastélyt tervezett a királynak, aki később börtönbe záratta, mert a fizetségül kapott kincseket szétosztogatta a szegények között. Azt is beszélték róla, hogy Felső-Indiában a királyné és sok előkelő asszony is hitt a szavának. Apám akkor is kiabált, mikor nagyanya meghívta hozzánk Tamást. Apa azt ordibálta, hogy ez Alsó-India, itt nem bolondulnak meg az asszonyok egy idegen meséitől, és Tamás feltámadott mestere akár személyesen őneki is megmutathatja az átszúrt kezét, oldalát, gondoskodni fog róla, hogy itt jobb fegyverekkel végezzék ki a katonák, és biztosíthatja, hogy a hamvasztás után úgy belevetik a Bengáli-öbölbe, hogy mindenkinek elmegy a kedve a vízen járástól.

A kivégzés után hosszú napokig nem tudtam aludni. Hőség volt és némaság. Apa hallgatott. Nagyanya puha lépteivel ide-oda járkált a házban. A húgom álmában is a kezemet szorongatta. Én nem láttam, hogyan szúrták le Tamást, mégis láttam magam előtt a sebét, és újra és újra hallottam a hangját. Boldogok, akik sírnak, és boldogok, akiknek tiszta a szívük, mert ők az Istent meglátják. Mikor egy esős délutánt végre végigaludtam, azt mondtam ébredés után a húgomnak, hogy ha bele is szerettem Tamásba, most már biztosan nem vagyok szerelmes. Talán nem is voltam az. Már csak boldog vagyok, mert Tamás Istene akkor is lát engem, ha én őt nem, akkor is közel van hozzám, ha én őt nem érinthetem meg. S ha volna egy csillagász az apám szolgálatában, aki azt mondja, átkutattam távcsövemmel az egész világmindenséget, de Istent benne sehol nem találtam, megkérném: te bolond, maradj csöndben egy kicsit, és nézd, neked ajándékozom az én vak szememet, hogy te is láss.