Irodalmi Szalonna

Alig múlt kilenc. A férfi, kezében gőzölgő, nagy papírpohárral lépett ki az üzlet ajtaján. Nagyon forró volt a tea, s a férfi cserélgette, hol a jobb, hol a bal kezébe. Magabiztosan lépett az úttestre, átlósan indult el, meg sem próbálta rövidíteni az átkelést, csak a körúti villamos sínnél lassított, s nézett óvatosan körül. Talán nem is a villamostól félt, hanem a teáját óvta.

Céltudatosan baktatott a Zeneakadémia felé. A főbejárat ajtajára pillantott, ráköszönt a jónevű zongoratanárra. Ő nem nagy lelkesedéssel biccentett felé. Kicsit gyorsított a tempón, jobbra fordult, szinte a falhoz érve kanyarodott a kis térre. A parkoló autók előtt egy pillanatra megállt, élvezettel beleszippantott a gőzölgő papírpohárba. Belépett a kocsik közé, a szecessziós homlokzatra néző padok felé. Lassított. Bal válla fölött hátranézett, egy padra tette a reklámpoharat.

Elegáns, határozott, széles mozdulatokkal, nyitott tenyérrel söpörte le az éjszakai hó maradékát. Egy, a párától lefagyott platánlevelet is gondosan ledörzsölt. Olyan elégedetten foglalt helyet, mintha nem is a téli nyálkás-kormos Liszt Ferenc tér galambpiszkos padján ülne, hanem az Operaház vörös bársony zsöllyeszékében.

Bal kezébe vette a poharat, és lassan, nagy élvezettel kortyolt egyet. A harmadosztályú filteres tea a szájában a legfinomabb, válogatott tealevelek aromáját idézte.

A borostás, ráncos arcon elömlött az elégedettség. Miután lenyelte, körülnézett, biccentéssel nyugtázta a szomszéd padon ülő két toprongyos, negyvenes hajléktalan férfi és a vasszéken gubbasztó középkorú nő tiszteletteljes köszönését. Látta, hogy elégedett pillantást vetnek a szatyorból kilátszó borosüvegre.

– Jó reggelt, Imre bácsi!

– Jó reggelt, kedveskéim!

Hallgattak. Az arra járók azt hihették, hogy a szürke felhőkön gyengén átsütő téli napsugár melegét élvezték mosdatlan, fagytól, sápadt arcukon. Pedig csak vártak.

A teázó öreg kiitta az utolsó kortyot is, és az üres poharat letette a lábához. Szemével az új nevén Zeneművészeti Egyetem – ezt sokszor elmondta a mellette ülő társainak – első emeleti sarokablakát figyelte, amely, ahogy minden kedd délelőtt, most is – a professzor kedvéért – résnyire nyitva volt.

– Kedveskéim – szólalt meg az öreg, de nem nézett a mellette ülőkre. – A program szerint ma délelőtt ismét, a szép és káprázatosan tehetséges, negyedéves Ildikó Chopin-próbáját élvezhetjük. A Nocturne-öket fogja játszani. Ahogy közeledik a vizsgakoncertje, egyre csodálatosabban játszik, figyeljék az egyszerűségét, szinte lebeg a keze a billentyűkön. Hallgassák csak!

Az öreg finoman, lassan ingatta a fejét. Minden idegszálával figyelt. Foltos, koszlott, túlméretes tollkabátjában s a ritkás, őszes haját alig takaró nyúlszőrkalapban ült, olyan átszellemült arckifejezéssel, mintha ő készítené fel a vizsgára a fiatal pianista lányt.

A résnyire nyitott ablakon csordogált a zongora hangja – a körúttól nagy gázzal gyorsuló autóktól – torzultan. A négy hajléktalan mozdulatlanul hallgatta Chopint.

Egyikük félig szívott cigarettát vett elő a zsebéből. Nagyon lassan, szemét Imre bácsira szögezve, szinte nesztelenül gyújtotta meg, félig zárt öklével gondosan óvta az öngyújtó lángját, piszkos, repedezett bőrű kezével tompította a sercenő tűzkő hangját is. Mélyet slukkolt, sokáig benntartotta, és lassan fújta ki a füstöt.

 A hullámzó zongorahang, a szenvedélyes Chopin–dallam a hallgatóságra – ahogy hetente háromszor mindig – most is andalítóan hatott. Ellepte őket a zene, a lágy futamok kizártak minden piszkot és zajt. Némán ültek egész délelőtt. Csak olyankor mozdultak, mikor a próbateremben csönd lett. Tudták, ilyenkor a professzor elmondja a véleményét, vagy csak új darabba kezd az ismeretlen Ildikó.

Egyszerre az öreg megmozdult, elégedetten balra, majd jobbra is nézett, nem várta, hogy társai megszólaljanak.

– Megint csodálatos volt a kislány, ugye? – Felállt, néhányszor összeütötte a tenyerét. A többiek kötelességtudóan utánozták. Valaki becsukta a második emeleti zongoraterem ablakát.

Újra fázósan toporogtak. Vége a mai koncertnek. Hideg volt. Jólesett a nagy korty édes bor az öreg pillepalackjából. Lassan elindulnak. Elüti a delet a Terézvárosi templom.

Időre kell odaérni a Frici papa kifőzdéjéhez. Sietősen lépnek be a bejárat melletti kapun, itt lehet megközelíteni a konyhát. Hetente háromszor az estéről maradt húslevest reszelt tésztával kimérik egy tálba, néha orjával, amin mindig marad némi karajhús is.

– Hát így teljes az élvezet! A művészet és a kulináris örömök – szokta mondani Imre bácsi. Az utolsó falatig elfogyasztott ebédet hálásan köszönve szertartásosan távoznak. Elsőként a nő, utána Imre bácsi, végül a két fiatalabb. Köszönés nélkül fordulnak kétfelé, mintha nem is ismernék egymást.

Az öreg a Nagymező utca felé indul. Lassan megy. A könyvesbolt ajtaján befordul. Köszön, s úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy az eladónő megint grimaszt vágott.

Bolond liba. Élvezettel lapozgat az „újdonságok” feliratú kupacban. Belelapoz a sokadszorra újraszerkesztett Márai kötetetekbe, beleolvas a kortársakba is. Régóta figyeli ezt a Lackfit, felnevet, amikor olvassa a szegedi tanár – ezt is tudja róla – „Laboda” kötetének fülszövegét: ”Én, kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék, függetlenül attól, hogy akár csak egy olvasót is találok-e magamnak.”

– Én néha egy paprikás krumpliért is odaadnám a karomat, te gyerek – morogja, de nem haraggal.

Olvasgatott egy órát, s aztán az ajtó felé indulva szólt hátra az eladók felé:

– Köszönöm! Viszontlátásra és maguknak is minden jót! – Nem várta meg a választ, kilépett, és elindult a sötétedő fagyos főúton. Kotorászni kezdett a kabátzsebében, vigyázva húzott ki egy lomiból kitúrt hosszú, vékony, gumírozott drótot. A két kis fülhallgató dugót megtörölgette, és vigyázva a fülébe rakta, beillesztette a jó minőségű rádiós MP3 lejátszóba. A gombokat nyomkorászta, hangolt, közben morgott:

– Hol van már a Bartók? – Megtalálta. Elmosolyodott, felerősítette egy kicsit – „Kedves hallgatóink, operarészletek következnek…” Igazított még valamit, és határozott léptekkel indult kedvenc otthona felé. Megunhatatlan szenvedéllyel szerette a Városligetet. Nézni esti fényben elalvásig, s meglátni hajnali pírban a Vajdahunyad várát.

Sokan mondják, mekkora giccs, de mit tudják, milyen ránézni az első hajnalban eszmélő pillantással, amikor az ember rájön, még mindig él. Új napot kapott az Úrtól, amely ajándék, mint egy koncert, ami csak neki szól. Fogalmuk sincs milyen az.

 Nyolc előtt már megérkezett a tópartra, hallotta a hírekben, éjjel nagyon hideg lesz. Vigyázni kell, egész nap csak ezt mondogatták. Aztán végighallgatta a kilenckor kezdődő Debussy koncertet. Ma ő is bemegy a kisföldalattihoz aludni, de addig itt ücsörög, kedvenc karosszékében a tó partján. Jó, hogy nincs már itt ilyenkor senki. Legalább nem zavarják. Jól bevackolódott a karosszékbe, még egy kicsit erősített a hangon. Kékesen vibrált a fény a hófoltokon, mesebeli volt a vár. A gótikus kaputornyok mintha lebegtek volna a sűrű hóesésben. Az öreg összekucorodva ült, hallgatta a zenét, nagyon szerette Debussyt! Kicsit zsibbadt volt a keze, meg a lába, de olyan jófélén. Olyan melegesen, mint ahogy szalonnasütéskor.  

– Ítéletnapig ellennék így – motyogta, s összébb húzódzkodott.

Éjfél körül nagy pelyhekben, sűrűn kezdett esni a hó. Szakadt egész éjszaka. Hajnali öt óra körül néhány taxi, rendőrautó haladt csak át a ligeti úton.

Az első reggeli futó a kutyájával érkezett. Vastag jégeralsó és gyapjú térdzokni melegítette, fegyelmezetten fújtatott, gyakorlott ritmusban, nem kapkodva a ropogós szűzhóban.

Amikor a tó partján az embermagasságú érintetlen hókupac mellett elfutott, nem hallhatta a bemondó halk beszédét a hó alól: „Kedves hallgatóink, öt óra van. Elsőként hallgassák meg a Claire de Lune–t!”