Irodalmi Szalonna

A déli naptól forrt a levegő. A sziklás parttal küzdő, senyvedő fenyők alatt teli torokkal ordított Isztria összes kabócája. A férfi lihegve érkezett. Az a típus volt, aki mindig él a lehetőségekkel. Megragadta a dolgokat, mindig belenyúlt a jóba.

Tar fejével követte az évek óta mindent elsöprő, már-már kötelezővé vált divatos hajviseletet, menő lett a kopaszság, hát az lett ő is.

Nyakán ujjnyi vastag, „míves” fehérarany nyaklánc pompázott. Pocak kezdeményével, és izmosnak nem mondható felsőtestével megállt a sziklás parton. Zavartalan önbizalommal nézte a panorámát, és állt, mint egy alfahím.

Totyorgott, hát ez itt bizony nem a finom, rostált homokú olasz tengerpart. Csak kő, meg kornyadt fenyők. Mindegy már. Egyszer ki lehet bírni.

Egyensúlyozni próbált a sziklán. A papucson keresztül is érezte, hogy nagyon élesek a parti kövek. Szokta a vizet. Az öböl túl-felét mustrálta. Szikrázott a levegő a forróságtól és a vakító fénytől.

Komikus balett mozdulatokkal, araszolt a sziklákon a víz felé. Az utolsó, víztől fénylő, grafitszínű, éles csipkés kövön megállt.

– Milyen röhejes lehetek. A balfácán szobra, mint egy lúzer – ez a gondolat bosszantotta. Hülyeség! Gyanakvóan körülnézett. Megnyugodva látta, hogy a nyaralóközönség nem a tornamutatványaival foglalkozik. Mindenki eltökélten nyaralt. Egy csomó érthetetlen nyelven kvartyogtak, egyik se tud magyarul, de mi persze tanuljunk nyelveket.

Jó, hogy az asszony nem jött le, most kiröhögne, ahogy itt szerencsétlenkedek! – gondolta, s karjaival csápolva lépett a nyakig érő vízbe. Az arcára fröccsenő sóslét lenyalta, dühösen köpött.

– Szar érzés, hogy mennyire látszik, nem vagyunk vízi-emberek, mi magyarok. Szokta az ölmeleg víz simogatását. Lassan beleereszkedett.

Hát ez itt nem egy rendes strand. Nem a jesoloi, jó kis gereblyézett homokú, kicsit piszkos, de finom meleg vizű pancsi-pancsi. A kristály tiszta vízben meglátta a parti szikla alján a zavartalan és soha nem látott paradicsomi életet. A négy-öt méteres mélységben a sejtelmes foltok mozogtak. A felszíntől néhány centire ezüstös hasú, apró halak úsztak csapatostól.

A meredek, résekkel szabdalt, fekete kőfal előtt még látványosabb volt a halraj tánca. Mintha egy titokzatos vezényszóra mozdulnának a halak, fordultak újra meg újra. Felszikrázott a nap a testükön.

Nem mert megmozdulni. Ehhez hasonlót sem látott. Leszámítva persze az állatkertben és a bevásárló központban a kölyökkel látott óriás akváriumokat. Hát ez szebb volt, mint a Spectrumon, pedig a nagyképernyős plazma baromi éles képet ad.

Teljesen zavarba jött. Állt, a nyakig érő vízben, feje tetején a narancssárga-fekete búvárszemüveggel. Körülvette a tenger és olyan tobzódó életet látott maga körül, hogy legszívesebben lemerült volna, hogy az ujjnyi nagyságú, kicsi halakkal együtt úszkáljon a csipkés part mentén.

– Marhaság, alig tudok úszni! - lábával kalimpálva keresett támaszt a víz alatt. Végre sikerült. Szúrta a kezét az éles kő. Mély levegőt vett, ellökte magát.

Eszébe jutott a szemüveg, görcsösen taposva fogta, próbálta arcára igazítani a maszkot. Gondosan ráköpött az üvegre, hallotta valahol, hogy a profik így csinálják. Elszánta magát, s nagy lendülettel lemerült. Teleszívott tüdővel marha nehéz volt, de sikerült.

Az egész feje megtelt az ismeretlen vízi-világ zajaival. Egy tű vékony, acélkék hal úszott a látómezejébe, egészen közel. Siklott mellette, inkább vele, a búvármaszktól néhány biztonságos centiméterre. Ha úszott, ő is mozdult, ha megállt, a kis vacak is megállt. Majd ok nélkül, rebbenve arrább siklott.

A férfi megijedt, hirtelen mozdulattal fordult el. Pezsgett a bőrén a langyos víz. Egyszerre nem tudta, hol a lent és hol a fent. Kezére nézve elképedve látta, hogy puha mozdulatai a halak irányába lelassulnak, mintha kocsonyás anyagból lenne a keze. Nagy testével kecsesen fordult, cikkanva változtatott irányt, s a rebbenő szikrát vető csapat magával ragadta.

Dobolt a homlokán egy ér, pattogott a füle. Nem is furcsállotta, hogy pánik nélkül, lassú, takarékos mozdulatokkal, nagyokat húzva, öblösre kerekített tenyerével gyorsan ért a felszínre.

– Psssiiaaa,– mint egy bálna, gondolta.

Óriásit lélegzett, és azonnal fordult vissza a víz alá. Félig nyitott szájából aprón gyöngyöző légbuborékok törtek fölfelé. Teli-szájjal nevetett. A hang, a víz alatti artikulálatlan áóóóó-jával megriasztotta a rajt. Nagy buborékok szálltak a nyitott szájából. A hirtelen elfogyó levegő, szorító fájdalommal hasított a mellkasába.

Ereje maradékával, utolsó pillanatban felért. Hanyatt feküdt a vízen, kopasz fején és a lassan szikkadó hasán érezte a Nap erejét.

Kicsit ellökte magát az éles, de biztos kapaszkodótól. Lassan elfordult a parttól, néhány tempónyit siklott. Jól érezte magát. Leszámítva, hogy egyre jobban feszített a hólyagja. A sör, amit reggel ivott a teraszon. Még otthoni. Jó is az, hazai!

– Tényleg szép a víz. Nem is rossz – gondolta. A part is klassz. Innen olyan romantikus, vagy mi. Ahogy mozgatta a lábát érezte, hogy ki kellene menni…

– A rohadékok ezt is elvették! Az egész part, meg a tenger is a mienk volt! – Tanulta, vagy olvasta valahol.

– Föl egészen az olaszokig. A rohadékok! – Milyen jó lenne, ha újra a mienk lenne, lehetne lejönni mindig!

Érezte, fokozódik a feszítés. A francokat megyek ki!

Kalimpáló lábai körül alaktalan, sárga folt jelent meg, s lassan terebélyesedett.

– Legalább a prosztatámnak semmi baja! – gondolta elégedetten.

A sárgás folt lassan halványodva tűnt el a tinta-kék vízben.