Irodalmi Szalonna

Végállomás, szólt a villamos hangszórójából.

Megint késésben volt. Azt ígérte, fél háromra ott lesz. Egyébként nem sietne. A férjének azt mondta, csak este megy haza. Innen már legfeljebb öt perc gyalog, de még be kell szaladnia a sarki boltba. A gyerekeknek akart venni valamit. Ez lesz az első találkozás. Az első – ezen nevetni kell, gondolta, de nem nevetett.

A kassza mellett vette észre az újságot. Egy, legutóbbi atomkísérlet közelében földrengés volt. Válaszul a kísérletre, nehézbombázók repültek az ország partjaihoz. Erődemonstráció gyanánt. Eszébe jutott, amit még előző este olvasott. Valami Nibiru nevű bolygó, amit az annunakok, Mezopotámia régi istenei laktak, ma nekiütközik a Földnek. Az időpontot viszonylag könnyű volt kiszámolni. Már azoknak, akik ezzel komolyabban foglalkoznak. Egy atomháború kitörésének és ennek a szerencsétlen űrkatasztrófának várható eljövetele, éppen ugyanazon a napon, némi nyugtalansággal töltötte el. Egyébként sem volt nyugodt. De nem tudta teljesen átadni magát ennek az érzésnek. Egy nagydarab asszony mindenkin átgázolva elé furakodott a pénztárhoz kanyargó sorban.

Végül, csak negyedórát késett. Pedig még a házban is ügyetlenkedett. A nő telefonon magyarázta el, hogyan jut el hozzá. A lift nem a földszinten állt, de azonnal megindult, amikor megnyomta a hívógombot. Egy vasrácsot kellett elhúznia, mielőtt belépett. A lift félúton, két emelet között váratlanul megállt. Nem volt jó jel, egy ilyen napon. Újra megnyomta a gombot, és amikor a harmadik emeletre ért, kiszállt. Nem emlékezett rá, hogy jobbra, vagy balra kell mennie. Mindkét irányban egy-egy ajtón lehetett kijutni a függőfolyosóra. Balra indult. Kinézett az ajtón, de a fehéren ragyogó, félköralakú folyosón minden ajtó csukva volt. A nő azt mondta, látni fogja a nyitott lakásajtót, ha felér. Ezek szerint a másik irány lett volna jó. Átszaladt a túloldalra, de ott is teljes volt a csend és a mozdulatlanság. Káprázott a szeme a fehér falakról visszaverődő fénytől. Szinte vakon indult vissza a lépcsőházba. Épp kinyitotta az ajtót, amikor hallotta, hogy a nő szólongatja. De hiába fordult vissza, a folyosó teljesen üres volt. Végül meglátta, hogy a negyedik emelet korlátján áthajolva integet neki.

–  Úgy emlékeztem, hogy a harmadikra… – kezdte, amikor felért. Hangosabbra sikeredett, mint szerette volna. Kellemetlennek érezte, hogy bénázott.

–  Már éppen elkészültem, a gyerekeket mindjárt odaragasztom a tévéhez és indulhatunk – hadarta a nő. Meg sem hallotta a mentegetőzést, miközben betessékelte a konyhába. Zavartan mosolygott közben, a szeme sarkában a szarkalábak elmélyültek.. Öregítette, állapította meg a nőről, némi elégtételt érzett közben.

Persze nem tudtak azonnal elindulni. De nem is az indulás miatt jött. A nő még italt készített almából és szilvából. Késsel vágta ki az alma magházát. A szilvát az ujjaival tépte ketté. Spriccelt a piros lé. Az ablakon át nem csak világított, hanem szét is permeteződött a fény.

A kisfiú végre kiszaladt hozzájuk az italért. Akkor világosan látta a gyereken, hogy mi a helyzet. Hogy igaz. Szeretnivaló. Tényleg az. Pedig a fiú ezerszer ismerős szeme bizalmatlanul méregette. A valóság nyomasztó igézete. Egy gyereknek jó érzéke van ehhez. Az anyja kézen fogva visszavezette a szobába, egy pillanat és itt vagyok, mondta közben. Nem válaszolt. Mintha magát látta volna, pár évvel korábban. Másképpen ugyanaz.

Amikor a konyhában így, egyedül maradt, rájött, milyen szánalmas volt, hogy tudni akarta mindazt, amit egyáltalán nem akart tudni. Káprázott a szeme a körfolyosó faláról visszaverődő fehérségtől. Az erős fény lefejtette a színeket a tárgyakról, de azt világosan látta, hogy szanaszét spriccelt a piros lé. Nem jó jel, egy ilyen napon.