Irodalmi Szalonna

Anyámék a kertkapu előtt dohányoznak. Apám már a harmadik szálat veszi elő, anyám tüzet ad neki. Aztán a füstöt a medvére fújják. Apám bal karja alatt egy hatalmas fehér játékmedve. Hiába mondtam nekik, hogy ne hozzanak semmit. A cseresznyefa alatt meg különösen jól fog mutatni az a plüss szörnyűség. Hagyni fogom Bodrinak, hogy széttépje. Ellépek az ablaktól. Sanyi bácsi, a nyugdíjas lelkészünk kávét kér. Ülünk a konyhában, megy a ventillátor, így egészen elviselhető. Kint lehet vagy harmincöt fok, második hete nem enyhül a kánikula. Tejszínhabot teszek a kávéra, és magamnak is előveszek egy csészét. Tamás konyakozik. Sanyi bácsinak is tölt egy pohárral. Az ablakhoz megyek újra, hirtelen észreveszek egy légypiszkot az üvegen, és kapirgálni kezdem. Anyámék már nem cigiznek, de továbbra is a kapu előtt állnak. Csak rájuk várunk, remélem, befáradnak végre. Anyósom kidugja az orrát a fürdőszobából, látni, hogy sírt. Apósom az urnát szorongatja. Sanyi bácsi feláll, elindul kifelé, a ruhafogasról elveszi a fekete papi palástot. Hogy fogja benne bírni, el sem tudom képzelni. Elindulunk mind utána. A cseresznyefa alatt Tamás már hajnalban kiásta a kis gödröt, megállunk körülötte, Sanyi bácsi énekelni kezd: Hadd menjek, Istenem, mindig feléd. Erre végre elindulnak befelé anyámék, apám a bal karjában tartja a fehér plüssmackót, amire ráfújták a füstöt. Apám nem néz rám, anyám ugyanúgy néz, ahogy két hete, mikor megmondtuk nekik, hogy nem lesz nagy szertartás, nem akarom sírdogálni látni Tomika tanító nénijét, nem akarom, hogy az osztálytársai tanácstalanul ácsorogjanak, nem vagyok kíváncsi az unokatestvéreimnek meg anyám testvéreinek a sóhajtozásaira. Sanyi bácsi beszél és beszél, nem hozunk magunkkal semmit, nem is viszünk magunkkal semmit, fél füllel, fél szívvel figyelek, nem bírom levenni a tekintetemet a méternyi fehér játékmedvéről. Úgy ül apám karján, mint egy kisgyerek, azaz apám vette úgy a karjára, mintha kisgyerek lenne, piros nyakkendője is van a medvének, nagyon szeretem a piros színt egyébként, de most csak arra tudok gondolni, hogy ráfújták a füstöt, milyen ajándék az ilyen, meg egyébként is elmondtam nekik, hogy nem kell virág, nem kell egyáltalán semmi. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak, folytatja Sanyi bácsi, de azt már nem tudom, elmondja-e, miért akkor van ideje, amikor, és miért annyira kifürkészhetetlenek Isten útjai, miért is ütötte el az az autó a mi hétéves kisfiunkat, mért nem láthatja majd meg a négy hónap múlva megszülető iker öccseit. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek, Sanyi bácsi úgy beszél, mintha nem zavarná a kánikula, és nem nyomná a vállát a vastag bársonypalást. Most lopva körbenézek, apóson kezében az urna, Tamás arcán folynak a könnyek, anyósom zsebkendőt ad neki, apám a földet nézi, anyám engem figyel. Apósom az urnát a gödörbe helyezi, óvatosan, mintha porcelánból volna, pedig fából van, majd elkezdi a földet rátöltetni. Bodri ott forgolódik körülötte, apósomnak nem tetszik, rácsap a tenyerével a kutya fejére. Bodri sír, legalábbis én úgy hallom, sír, pedig nem volt nagy az ütés, inkább csak a levegőt érte, de a kutya sír, nem hangosan, csak annyira, hogy megfájduljon tőle a szívem. A lábamhoz bújik, érzem a csupasz vádlimon a leheletét, leguggolok hozzá. Megnyalja az arcomat, nagyon forró a lehelete, belefúrom az arcom a bundájába, és az jut eszembe, hogy mégsem fogom hagyni, hogy a kutya széttépje a plüssmedvét, mert azt Tomikának hozták, aki biztosan örült volna neki. Persze jól megszagolgatta volna a mackót, érezte volna rajta a füstöt, fintorgott volna egyet, alig láthatón, utána meg odabújt volna a nagyapjához, aztán a nagyanyjához. Felállok, és nézem a kicsi halmot, Tamás odahúzza a virágos dézsát, amit tegnap együtt ültettünk tele apró rózsatövekkel. Most apám odateszi mellé a játékmackót, óvatosan ülteti le, gondosan, mint mikor az autóba beültetik a gyereket, egészen kedves ez a nagy fehér medve a piros nyakkendőjével, nem baj, hogy elhozták, csak ne fújták volna rá a füstöt.