Irodalmi Szalonna

Grizly méretű termetétől és a vastag fekete bundájától biztosan sokat szenvedett nyáridőben. Most mégis elégedetten lihegett. Hosszan kilógó, élénk rózsaszínű, bársonyos nyelvével és szorgalmas lihegéssel hűtötte magát.

– Egy igazi újfundlandi!

A kutyaszerető többség helyeselt. Volt, azonban aki ezt vitatta:

– Berni pásztor! – mondta, de a többiek, máskor nem tapasztalható megingathatatlan határozottsággal torkolták le. Igenis újfundlandi, vitathatatlanul az.

Sajnálkozva sopánkodtak, hogy hogy lehet valaki ennyire tájékozatlan, hogy a kutyafajták e királyi példányát sem képes tévedhetetlenül felismerni? Nem gyakori ezen a vidéken. A környező kertekben, házőrzői dühvel tomboló korcsok mérete, szépségükről nem is beszélve, meg sem közelítették a váratlanul érkezett vendég arisztokratikus pompáját.

Most mégis itt volt. Ült az ápolt, füves kert közepén. Otthonosan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő ott van. Úgy feküdt ott, mintha mindig is ott lett volna, de legalábbis ez a kert lenne az első otthona. Odakerülése azonban örök rejtély maradt.

A kisvárosi kultúrház munkatársai nehezen összerakható, zavaros történetekkel és valószerűtlen mese részletekkel szolgáltak az ügyről. 

Az előcsarnoknak nevezett, ám alig szobányi méretű, szűk térben ülő információs munkatárs, az ötvenes éveinek elején járó Ildikó állítása szerint a kutya maga nyitotta ki a vörösbarnára pácolt, üveges bejárati ajtót.

– Benyitott, és magabiztos határozottsággal vonult a kert felé, az ajtóhoz – mesélte az idő múlásával, egyre nagyobb meggyőződéssel. Ildikó örökös darabja volt a háznak, s a városka egyik legtermékenyebb hírforrása. Néhány rosszindulatú vendég szerint nem csak a helyi hírek önzetlen és lelkes terjesztője, de gyakran kitalálója is volt.

Újra és újra mesélt, lankadatlanul. Amikor a kertre nyíló ajtó kinyitását mesélte, balkezével határozott mozdulatot tett, megigazította a ritkás, vékony szálú, fekete haját. Ezzel a látványos gesztussal megerősítette az aktuális történet vitathatatlanságát.

– Akár hiszik, akár nem, kinyitotta az ajtót és kiment a kertbe.

– Tudom, röhejesen hangzik, de így volt. – Nagyot nyelt, és sok évtizedes munkával, tükör előtt begyakorolt módon, utánozhatatlan sebességgel ötöt pislogott. Erős kontúrral megrajzolt szemei a szokásosnál is jobban csillogtak. Ez a mutatvány mindenkire, elsősorban persze a férfi hallgatóságra, letaglózóan hatott.

– Egyébként is mit számít. Most is ott van. Tessék, nézzék meg! – mondta és nyelve hegyével izgató ajkát megnedvesítve elhallgatott.

A felszólítás a méltóság, a jogos önbizalom hangján szólt, s ezzel el is vágott, és értelmetlenné tett minden további vitát.

A különféle okból a házba betérők között futótűzként terjedt a hír. Egy óriási kutya jött a kultúrba. A hírt mindenki vérmérsékletének megfelelően fogadta.

Feltűnő volt azonban, hogy népes törzsvendégkörben senki nem furcsállotta a termetes lény érkezésének módját, és ami normális esetben nem fordulhatott elő, a máskor igen aktív intrikusok, jól értesült „véleményformálók” most passzívan hallgattak.

Sőt, ami a kisváros életében évtizedek óta nem történt, nem történhetett volna meg, senki nem tett feljelentést. Még bejelentést sem tettek a polgármesternél a városi hivatalban. Ez rendkívül figyelemre méltó, szokatlan, mondhatni példátlan dolog volt. A városka egészére kiható változások előjele is lehetett.

Máté kutya azonban mindezekből semmit nem érzékelt. A gyermek balett tanfolyamra járó, középső csoportos, göndören aranyló hajú kislány már az első napon – meglátva a kutyát – odasétált, a fejére tette a kezét,  miközben anyukája és a többi bűbájos kicsinyét váró édesanya a rémülettől teljesen megbénult, és teljes határozottsággal szólt a kutyához: Máté.

A kutya békésen feküdt a füvön s hagyta, hogy a kislány simogassa a borjú nagyságú fejét. Attól a pillanattól kezdve mindenki e néven szólította. Senkinek sem jutott eszébe firtatni, vajon miért pont ezt a nevet mondta a kutyára Lilike. Valamiért elfogadták. Máté és kész.

A kutya nagyszerűen érezte magát. A nyárvégi hajnalok harmatcsepp-gyöngyökkel hintették teli a kert bokrait, reggelente előttük ült ünnepélyes pózban, a vízcseppektől csillogó bundájában, a nagy fekete kutya. Úgy ült mintha vendéget várna.

Az első napokban kis csoportokban tárgyalták az érkező vendégek a kutya történetét. A hatodik napon azonban már teljesen elfogadott hagyományként kialakult Máté látogatásának és kollektív etetésének szertartása. Mert vitathatatlanul valódi szertartás, rítus született.

Az érkező, magányos vendégek és az izgatott gyerekekkel betérő családok furcsamód átszellemült arccal közölték, a pultnál trónoló Ildikóval, hogy csak Mátéhoz jöttek.

– Csak egy pillanatra – mondták zavartan.

A felnőttekkel érkező gyerekek kezében ott volt az illendően e célra rendszeresített szatyor, melyben Máté vacsoráját és kisebb nagyobb csemege csontokat hoztak.

Volt már olyan vendég is, aki a kizárólag Máté számára vásárolt edényben hozta az ebédre, vacsorára szánt finomságokat.

A ház munkatársai örömmel nyugtázták a vendégkör áldásos növekedését. Az örömteli jelenséget egyébként önérzetesen nem a kutya megjelenésével, hanem a hagyományosan változatos programkínálattal magyarázták.

Máté érkezését követő első hét végén furcsamódon megtelt a kert összes ülőhelye. Az érkezőknek feltett zavart kérdésre, hogy mi okból jöttek s hogy segíthet-e nekik az ügyeletes munkatárs, csak zavart „ugyan dehogy..” „csak beugrottunk egy kicsit pihenni”, s ehhez hasonló, sohasem hallott válaszok érkeztek.

Az „Újvendégek”, – hétfőn már így nevezték a rendkívüli jelenségről beszélgető munkatársak az ismeretlen s eleddig a házban soha nem látott jövevényeket. Szerdán vetődött föl először, hogy a növekvő számú látogatások valódi oka nem lehet más, mint Máté.

A máskor napközben üres előcsarnok és az udvar megtelt beszélgető emberekkel. A néhány kényelmetlen padon a helyszűke miatt egymáshoz egyre közelebb kényszerülve foglaltak helyet. Az érkezés utáni első percekben zavartan ejtették ölükbe vagy fonták zárkózottan mellükön keresztbe a kezüket.  Ücsörögtek kicsit, majd látszólag ok nélkül, szinte varázsütésre fordultak oda a közelükben ülő ismeretlenekhez, és a legoktalanabb témákról kezdtek beszélgetni.

A csütörtöki ügyeletes munkatárs állítása szerint, saját fülével hallotta, amint az egymástól több mint két méterre ülő ismeretlen „újvendég” hölgyek egyike a Föld túlnépesedése okán rohamosan terjedő szegénység ellen teendő összefogás mikéntjéről és az átérzett felelősségről kérdezte a mellette ülőt, a meglepetéstől zavartan mosolygó, mitesszeres arcú, harmadnapja mosatlan hajú, negyvenes asszonyt.

A megszólított letette az éppen lapozgatott Story magazint és elgondolkodva, kipirult arccal, átszellemült mosollyal kezdett mesélni az éhezés határán lévő otthoni házszomszéd bajairól, és hogy milyen nehéz megfelelő és kellően tapintatos módot találnia, hogy úgy segítsen a szegény asszonyon, hogy az ne legyen megalázó és sértő számára.

A szomszéd padon a környék rettegett, mindenki által megvetett, nagyhangú és vitathatatlanul buta, szolgálaton kívüli rendőre tartotta szolgálatkészen, derékszögben meghajlított karját a pad másik végén ülő néninek, hogy az a kötéshez szükséges, gombolyításra váró rózsaszínű mohair motringot ráhúzva, feszes és csinos gombolyagot tekerhessen általa.

Egyszóval: látványosan felfordult a világ, látszólag ok nélkül, varázsütésre megváltoztak az emberek a városban. Galambok ültek a verebekhez… Ami a legérdekesebb volt, hogy senki nem vette észre magán a változást. Reggelente a borotválkozó, sminkelő tükörből ugyanaz az arc nézett vissza, senki számára nem volt észrevehető a mosoly sem, mely a kultúr környékén járók arcára költözött. 

A harmadik hét csütörtökjén őszülő hajú férfi nyitotta sarkig a bejárati ajtót, biccentett a pult felé, de hangot nem adott, határozott léptekkel ment a kert felé. Az információs- pultnál beszélgetők elhallgattak, s magas férfi után néztek.

A férfi combközépig érő, kézzel kötött szürke pulóverének ujját könyékig felhúzva, félrekopott, barna cipőjével gyorsan ért a kerti ajtóhoz, és kilépett. Kinn és benn nagyon nagy csend lett. A férfi megállt. Mosolygott. Hunyorogva nézett a kert vége felé, ahol a bokrok között szokott tanyázni a kutya.

A felhúzott ujjú pulóveres – kezét felemelte, két ujját a szájához érintve – nagyot, éleset füttyentett.

– Máté – mondta halkan, de határozottan. – Na, gyere, menjünk! – lassan a padokon ülők felé fordult, résnyire húzott szeme alig látszott.

– Hazamegyünk. Mindig elkeremaringózik, aztán mehetek érte.

A kutya felé fordult, Máté aranyló szeme és a férfi résnyire zárt szeme találkozott.

– Ne haragudjanak rá! És köszönöm! – mondta. A kutya lassan követte a kinyitott ajtón át. Nem néztek vissza.