Irodalmi Szalonna

L. kisasszonnyal Baden Blutenben ismerkedtem meg egy szeptemberi délutánon, ezernyolcszázhuszonhétben vagy nyolcban, már nem emlékszem pontosan. Csipkés napernyője alatt sétálgatott a kis, kelet-morvaországi fürdőhelyen, ahol akkortájt a nyárutókat töltöttem.

Karl von Fittgenstein grófként mutatkoztam be, úgy találtam, hogy e név illik legjobban Londonban csináltatott, kétsoros gombolású frakkomhoz.

Miután az Hotel Castelul din Bran éttermében elköltöttük könnyű vacsoránkat, a sétány felé kormányoztam kettősünket. Örökkévalóságnak tetsző idő múltán helyet találtam magunknak egy félreeső padon. Ahogy a Hold előbújt a felhők mögül, L. kisasszony behunyta szemét, fejét kissé hátradöntötte. Hattyúnyaka megfeszült, finoman ívelt állkapcsa alatt lüktetni kezdett egy ér. Növekvő türelmetlenséggel vártam ínyemben az ismerős, bizsergő érzést, de hiába. Önkéntelen mozdulattal a szemfogamhoz kaptam. Semmi. Ahol addigra réges-rég a borotvaéles agyaraknak kellett volna lennie, csak levegőt tapintottam.

– Valami baj van? – hajolt felém részvétteljesen. A mozdulattól megcsapott bőrének illata. Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. 

– Nem – idegességemet leplezendő könnyedén felkacagtam –, csak egy pillanatra olybá tűnt, mintha saláta szorult volna a fogaim közé. – Diszkréten végigfuttattam nyelvemet felső fogsoromon. Amit találtam, nem nyugtatott meg: – Nagyon kínos ezt kérnem kegyedtől, kisasszony, de megtenné, hogy megnézi?

Felső ajkamat szinte felszippantottam az orrlukamon, L. kisasszony pedig szakértő pillantást vetett a számba. Vonásai nem torzultak a rémülettől el és nem is kezdett sikoltozni, ebből mindjárt sejtettem, nagy a baj.

– Nincs saláta – állapította meg –, ellenben nem tudtam nem észrevenni, milyen gyönyörű fogai vannak. – Hangjából leplezetlen érzékiség áradt, amitől, ami engem illet, kilelt a hideg. Azonban érzelmekre egyáltalán nem volt időm, életbevágóan fontos dolognak kellett a végére járnom.

Mi tagadás, először a másikban kerestem a hibát. Abban reménykedtem, hogy valamiféle fizikai akadály lesz a magyarázat. Magamban sorra vettem a lehetőségeket. Keresztet láncon a nyakában nem viselt, ez már az előbb kiviláglott.

– Nem hord egészen véletlenül magánál ezüstgolyót? – fordultam gyanakodva a kisasszony felé.

Csak egy röpke pillanat erejéig hagyta magát kizökkenteni: – Hogyan, kérem? – aztán zavartalanul folytatta locsogását a csillagokról.

– Az ott nem a Göncöl-szekér? – kérdezte ábrándosan, és fejét a vállamra hajtotta.

– Nincs kizárva – feleltem szórakozottan, miközben igyekeztem észrevétlenül odébb húzódni. – Apropos, azon tűnődöm, hogy nincs-e kegyednél esetleg egy kevés szenteltvíz?

Meglepett pillantást vetett rám. Hallgattunk egy verset.

– Fokhagyma! – pattantam hirtelen fel. – Ez hiányzik nekem! Kérem, mondja, hogy meg tud kínálni egy kis fokhagymával!

A fokhagyma maradt az utolsó reményem. Fejrázás volt a válasz. Összetörve ültem vissza a padra. Tehát igaz! Én nem működök. Valami elromlott bennem.

– Borzalmasan restellem, kérem, de attól tartok, beteg vagyok! – vallottam színt.

– Beteg? – töprengve ráncolta homlokát.  – Karl – sikkantotta kisvártatva izgatottan és összeesküvő arccal nézett rám –, csak nem impotens?

Diagnózisának pontossága, mint kihegyezett karó, szívem legközepébe talált.

– Lényegében így is fogalmazhatunk – ismertem be csüggedten.

– Ugyan Karl – búgta biztatóan és tenyerét gyengéden a combomra fektette –, biztos vagyok benne, hogy tudok segíteni magának.  

Kezét, akárha pók volna, egy mozdulattal söpörtem le lábamról és nagyot sóhajtottam: - Senki emberfia nem tud segíteni rajtam.

Duzzogva húzta fel pisze orrocskáját: – Azt akarja mondani, hogy nem fogunk napfelkeltekor sikítva dugni, miközben köröttünk pacsirta szól, és felettünk lengedez a lágy zefír? – hangja kellemetlenül élessé vált, ráadásul, ami még rosszabb, könnyeket véltem megcsillanni levendulakék szemében.

Önzéssel párosuló részvétlensége mélységesen felháborított.

– Ejnye kisasszony, nehéz testi-lelki helyzetemben elsősorban együttérzést, némi vigasztalást várnék el Öntől, esetleg egy megbízható orvos címét, semmi esetre sem ízetlen megjegyzéseket! – kiáltottam fel sértetten, de utolsó szavaimat már csak távolodó hátához intézhettem. Addig néztem utána, míg már lefelé bővülő szoknyája alól elő-előbukkanó, elefántcsontszín harisnyába bújtatott bokái sem világítottak többé az éjszakában.

A hajnali első postakocsival elhagytam a várost. L. kisasszonnyal soha többé nem találkoztam.