Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Nem eszik, nem alszik. Ha szólok hozzá, szeme sem rebben. Tegnap reggel egy pillanatra halványan elmosolyodott, aztán a következő másodpercben megint kifejezéstelen arccal meredt a képernyőre. Este bezárkóztam a gardróbba sírni. Apa napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, keze a térdén, borostás állát óránként egyszer megvakarja. Apa nézi a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a monitoron a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Este a gardróbba zárkózom. Hangtalanul sírok, levegőt sem veszek. Bár itt maradhatnék a földön. Sötét van, levendulaillat. Itt senki nem keres. Apát már nem kellene apának szólítanom. Apa már nem apa, csak a férjem, és én sem vagyok már anya, csak egy feleség. Apa, azaz Ádám tíz évig udvarolt, pedig én minden nap elmondtam, hogy nem akarok gyereket, keressen valakit, aki házasságot akar, meg házat, kutyát, kölyköket, mert én nem tudom, mit akarok, de olyasmit biztos nem, amit a többiek, a többi normális ember. Mert én nem tudom, mit akarok, és nem tudom, fogom-e valaha is tudni. Tíz évig jött utánam, aztán már nem volt szívem elküldeni. Az esküvőnk napján voltam először maradéktalanul boldog életemben. Nem számítottam rá. Nem vártam, hogy bármi vagy bárki feloldja a kocsonyás ürességet bennem. Aztán hat év, hat vetélés. Mégis egyre nagyobb bizonyossággal tudtam, hogy anya leszek, hogy mindig is anya akartam lenni, és semmi más. Ádám különösnek találta, mért nem szomorodom el egy-egy vetélés után. Rajta minden baba után olyan megfeszítő fájdalom lett úrrá, hogy napokig csak szótlanul feküdt. A hetedik évben született meg Áron. Azóta szólítottuk egymást Anyának és Apának. Két hét múlva, április 30-án lett volna tízéves a fiunk. Egy vihar. Egy villámcsapás. Ennyi. Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, és csak nézi monitort, a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Most nem tudom, ki vagyok, és nem tudom, ki leszek ezután.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
