Irodalmi Szalonna

A legborzasztóbbak a keddek.

Kedd reggelente még a leglelkesebb kollégák is megtörten érkeznek az irodába. Fel sem dolgoztuk a hétfő okozta megrázkódtatást, és a java még hátra van. Tiborunk mindig felveti, hogy jelentsünk aznapra áramszünetet, vagy tömeges ételmérgezést. Senki nem nevet, és Halima Károly nyolc óra harminc perckor könyörtelenül kinyitja az ügyfélszolgálat ajtaját.

Nézd a sok buzgómócsingot, morogja nekem a szomszéd boxból Veér Anita, mintha nem volna jobb dolguk, mint a Hivatalba járni. Kilesek kis üvegkalickámból, figyelem őket, ahogy egymást taszigálják sorszámhúzás közben. Többnyire próbálom minél korábban eldönteni, melyik legyen. Néha viszont ebéd utánig is várok. Ilyenkor mogyorónyira zsugorodik a gyomrom, izzad a tarkóm, szédülök. Mi lesz, ha nem találok alkalmasat, ha elszalasztok egy lehetőséget?

Legfeljebb egyet választhatok ki ugyanis, ennél több semmiképp nem fér bele. Napi egy hibánál több, és az emeleten már nyomtatják is az ember felmondását.

Más napokon csak elrontom az igazolványképüket. A másodikat is, ha szükséges, a harmadikat is. Ez fotózás, nem plasztikai sebészet, válaszolom annak a néhány vakmerőnek, aki a harmadik felvétel után is újat akarna még csináltatni. Egy nercbundás, frissen fodrászolt hajú nő egyszer nagy patáliát csapott, a főnökömet kérette. Veér Anita vállalta a Hivatalvezető szerepét. Hosszasan vizsgálgatta a fotókat, majd a nőt jobb- és bal felől is többször megtekintette. Ilyen arcról ilyen felvételt lehet készíteni, állapította meg végül szigorú hangon. Nercbunda zokogva viharzott el. Az a nap elég tűrhetőre sikeredett.

De a kedd, a kedd az más. Keddenként valami különleges, valami nagyszabású kell. Egy keddet nem lehet pusztán egy késedelmesen kiállított jogosítvánnyal, vagy hiányosan kitöltött méltányossági kérelemmel elintézni.

Keddenként a minimum az, hogy rossz lakcímre jelentem be őket. Kis szerencsével ebből nagy zűr lehet. Mint például a csapott vállú szakállas esetében, akit hirtelen ötlettől vezérelve egykori gimnáziumi padtársammal, a bombázó Szűcs Henriett-tel egy háztartásba írtam be. A csapott vállú sehogyan sem tudta megmagyarázni otthon Szűcs Henriettet. A válópere után odajött hőbörögni az irodába, hogy tönkre tettük az életét; a bíróság a nejének ítélte a lakást és a nyaralót is. Tiborunknak persze majdnem meg is esett rajta a szíve. De sajnálatnak aztán semmi helye! Tetszett volna szerdán, vagy csütörtökön jönni, kérem.

Egyszer meg egy keddit egészen egyszerűen töröltem a nyilvántartásból. Útlevelet jött csináltatni, sürgősséggel, de nem tetszett a fizimiskája. Egy ilyen baltaarcú fazon, mondom magamban, csak ne utazgasson. Hát milyen hírünket keltené a nagyvilágban? Nincs igazam? Na, szóval néhány egérkattintással kiiktattam a közigazgatás rendszeréből. Nem meghalt, hanem soha nem is létezett. Delete.

Néhány nappal később visszajött reklamálni, Halima Károlynak kellett kivezetnie, mint jogcím nélkül a Hivatalban tartózkodót. Mégis mit képzelt? Nem volt még neve sem. Ezzel az erővel egy mókust is beküldhetett volna a parkból maga helyett.

Azt beszélik, hogy azóta más Hivatalokban próbálkozik. Anyakönyvi kivonatot állítólag már szerzett, de a diplomáját még nem kapta kézhez, addig dolgozni sem tud. Az oltásokat is újra meg kell kapnia. A kisgyerekkoriakat is.

Ez a mai kedd ráadásul a szokásosnál is kibírhatatlanabbnak ígérkezik. El kellett kéredzkedjek a Hivatalvezetőtől, az igazitól, mert reggel nem tudtam fizetni a bankkártyámmal a kávézóban. Hívtam a zöldszámot, közölték, hogy ilyen néven senki nem vezet náluk számlát. Délután megyek, és személyesen érdeklődöm meg, mégis mit képzelnek magukról ott a bankban.